A zöldségnövények palántanevelési technológiája sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, számos új technológiai elem került bevezetésre. Ma már a nagyüzemi palántanevelés a jól gépesíthető, a palántákat nagy mennyiségben és azonos minőségben előállító módszereket részesíti előnyben, így tápanyagellátásban is a legegyszerűbb, de a tápelemeket legpontosabban kijuttatható eljárásokat alkalmazza.
A palántanevelés során a megfelelő csírázáshoz majd a kikelt növény lendületes fejlődéséhez számos környezeti tényezőnek az egyidejű és optimális mértékű jelenléte szükséges. Az egyes paraméterek lehető legpontosabb szabályázásához a palántanevelés során külön szakaszokat célszerű elkülöníteni, amelyek a következők:
0. szakasz: előkészítés;
1. szakasz: magvetéstől a csírázásig; csíragyököcske megjelenése;
2. szakasz: csírázás kezdetétől a sziklevél kifejlődéséig; gyökérfejlődés;
3. szakasz: lomblevelek kifejlődése; gyökérnövekedés;
4. szakasz: kiültetésre kész, kifejlett palánta erőteljes gyökérzettel.
Az első szakaszban a csírázás megindulásához a megfelelő hőmérséklet mellett vízre, oxigénre és esetleg fényre van szükség. A csírázási folyamat első lépése a vízfelvétel (imbibíció), melynek hatására a magvak megduzzadnak, majd felreped a maghéj. Mivel a maghártya féligáteresztő tulajdonságú, azon a víz passzívan tud beáramlani amennyiben a magban lévő sejtek citoplazmája töményebb, mint a talajoldat (ozmózis jelensége). A csíranövény számára a tápanyagok többségét az endospermiumban található hidrolizált keményítők és fehérjék biztosítják. Éppen ezért a palántanevelés során a tápanyagutánpótlás technológiájánál ezt az élettani folyamatot kell szem előtt tartani. Csírázáskor kell tehát a közegnek a legnagyobb nedvességtartalommal és emellett – a kezdeti gyökérfejlődéshez – még elegendő oxigénnel is rendelkeznie. A még ki nem csírázott mag kevésbé érzékeny a kiszáradásra és az oxigénhiányra, mint a fiatal csíranövény, tehát a legkritikusabbnak a csíragyököcske megjelenésétől a sziklevelek kifejlődéséig terjedő időszak tekinthető. A szik alatti szárrész megjelenésekor elsődleges cél, hogy erős gyökérzet fejlődjön ki. A legelső valódi lomblevél megjelenése utáni cél a gyökérzet és a hajtás erőteljes növekedése. Ilyenkor a közeg nedvességtartalma már változhat, a közeget jól behálózott gyökerek a vizet bárhol gyorsan képesek felvenni. A folyamatosan tartott enyhe víz-stressz még segíti is a palánták megerősödését. A közeg kezdeti, alacsonyabb tápanyagszintje esetén a tápanyag-utánpótlást viszont ilyenkor már meg kell kezdeni.
A klasszikus, szervesanyag-alapú palántanevelő közegek fizikai és kémiai tulajdonságaival szemben támasztott követelményeknél korábban is figyelembe vették a palántanevelés módját, miszerint tűzdeléssel vagy anélkül történik-e a fiatal növények előállítása. Tűzdeléses palántanevelés során a magokat először szaporítóládába vetik, ott a növényeket szikleveles vagy két lombleveles korig nevelik, majd átültetik/áttűzdelik. A szaporító vagy más néven magvető földek megválasztásakor nem a közeg tápanyag-ellátottsága a legfontosabb tényező, hanem a csírázás miatt sokkal nagyobb jelentőségű a szerkezet. A jó szerkezetű közegben a magvak gyorsan, lendületesen csíráznak és a kelési arány is kedvezően alakul. A magvak csírázása annál gyorsabb, minél nagyobb a különbség a sejtoldat és a közeg töménysége között, így az a kedvező, ha minél kevesebb az oldott tápanyag a közegben. Magasabb tápanyagtartalmú közegben a sóra érzékeny növények rosszul csíráznak, fejlődésük vontatottá válik. Ezért a növekedéshez és fejlődéshez szükséges tápanyagokat a palántanevelés ideje alatt folyamatosan kell adagolni, legprecízebben ez tápoldatozással valósítható meg. A csírázó-kelő állomány gyökérzetének érzékenysége miatt a tápoldatozást viszont csak az első lomblevél megjelenése után lehet elkezdeni. Az zöldségfajok eltérő arányban igénylik az egyes tápelemeket, ezt a tápoldatok összeállításánál figyelembe szokták venni. Általánosságban elmondható viszont, hogy a nitrogén a legjelentősebb tápelem, amely a fiatal növények növekedését szabályozza. A nitrogén mellett a könnyen felvehető formában lévő foszfor és a mikroelemek adagolása is kiemelendő, ezt a tápoldat készítéshez felhasznált jól oldódó komplex műtrágyák megválasztásánál is figyelembe kell venni. Az olyan palántanevelőkben ahol csak kis mennyiségű palánta tételek nevelése folyik, a technikai kivitelezhetőség egyszerűsítése miatt inkább törekedni szoktak egy általános tápoldat alkalmazására.
A tápkocka és konténerföldek összeállításánál jellemző, hogy valamilyen trágyaszert is adagolnak hozzájuk. A palánták alaptrágyázása a palántanevelő közegnek a tápanyaggal való feltöltését jelenti, a palánták megfelelő fejlődéséhez szükséges tápanyagokat részben így tudjuk biztosítani. Alaptrágyázásra vagy tápanyagfeltöltésre a hagyományos termesztés során a kisméretű, lassú vagy szabályozott lebomlású granulált komplex műtrágyák a legalkalmasabbak. Ezen műtrágyák sajátos előállítási technológiájuknak köszönhetően hozzájárulhatnak a palántaföld tápanyag tartalmának (EC-jének) megfelelő szinten tartásában. A lassú tápanyag leadású csoportba tartoznak azok az anyagok, amelyeknek a talajoldatban való feloldódása saját kémiai összetételük következtében nagyon lassú. Az ilyen műtrágyák tápanyagai közül csak a nitrogén tartós hatású, a többi tápanyag lassú lebomlását semmiféle kémiai szerkezet vagy valamilyen burkolat formájában meglévő fizikai korlát nem biztosítja. A szabályozott tápanyag leadású műtrágyák csoportjába tartoznak azok a műtrágyák, amelyekben az egyébként azonnal felvehetővé váló tápanyagot (pl. karbamidot, ammónium-nitrátot vagy kálisót) egy olyan anyaggal burkolják be, amely a víz számára csak korlátozottan átjárható. Ezeknek a műtrágyáknak a termesztők számára egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy mennyi idő alatt adják le tápanyag tartalmukat.
A palánták tápoldatozása nagy odafigyelést igényel, erre a célra a kiemelten magas foszfor-tartalmú, vízben jól oldódó komplex műtrágyák a legalkalmasabbak. A tápoldat elkészítésénél 0,1-0,2 %-os koncentrációnál/töménységnél magasabbat a fiatal növények gyökerének sóérzékenysége miatt nem célszerű alkalmazni. (Télen a megnyúlás elkerülésére 0,2 %-os, nyáron a hígabb 0,1 %-os töménység a javasolt). A palánták közül a paradicsom és a káposztafélék jobban tűrik a magasabb tápanyag-koncentrációt, az uborka, a paprika és a saláta gyökere erre érzékenyebb. A tápoldatot – a vízhez hasonlóan – a mindenkori fény- és hőmérsékleti viszonyoknak megfelelően kell adagolni. A palánta fejlettségétől függően napos időben 3-5 liter/m2, borús időben 1-3 liter/m2 mennyiség kijuttatása javasolt tőzeg alapú palántanevelő közeg esetén. A tápoldat EC értéke a sóérzékeny növények esetében a 2-2,2 EC-t, a sóra kevésbé érzékeny növényeknél a 3-3,5 EC-t ne haladja meg. Nagyobb töménységű tápoldat, különösen meleg, száraz időben perzselést okozhat.
Azt, hogy melyik tápanyag-utánpótlási módot, esetleg mindkettő kombinációját alkalmazza-e a palántát előállító üzem, a palántanevelés mód, a rendelkezésre álló eszközök és lehetőségek befolyásolják. A palántanevelő közegek és ezek kezelése között nagy különbségek vannak ezért nagyon fontos, hogy egy adott technológia alkalmazásánál a kiválasztott eszközök (ideértve a palántanevelési módot: tűzdelt vagy tűzdelés nélküli, tálcás, tápkockás, natúr tőzeges, esetleg keverékben vagy kőzetgyapotban nevelt stb.) sajátosságait nagyon pontosan kell ismerni ahhoz, hogy jó minőségű palántát lehessen előállítani.
Tápanyag túladagolás és tápanyag hiány is kialakulhat a palántanevelés során. A jó minőségű palánta ismerve a közepes zöld szín, csak a legfiatalabb levél közepe lehet világosabb (1.-2.-3. fotó).
A túl haragos zöld szín a túlzott nitrogén-ellátásra utal, a világoszöld szín pedig nitrogén- hiányra. A lilás elszíneződés nagyon jól mutatja a palántakori foszfor-hiányt. A palánták gyökerén amennyiben sárgásbarnás elszíneződést látunk, ott arra gyanakodhatunk, hogy a túlöntözés hatására befulladtak a gyökerek, ami a nitrogén hiányhoz nagyon hasonló sárgulási tünetet okoz a növényen. A túl tömény tápoldattal történő öntözés pedig perzselést okozhat.
A palánta-előállító közegekben a víz sokszor nem korlátozó tényező, mert a neveléshez szükségesen tetszőleges gyakorisággal ki lehet juttatni (pl. úszótálcák, automatizált konzolos öntözés. Ehelyett inkább a palántanevelő közeg vízgazdálkodási tulajdonságainak (levegőtartalom, könnyen felvehető víztartalom stb.) a kérdése az elsődleges fontosságú. Fontos, hogy a közegeket a felhasználásuk előtt nedvesíteni szükséges.
A palánták öntözésére felhasznált vizet célszerű alkalmanként bevizsgáltatni, mert a vízforrástól függően változhat annak a minősége. Az öntözővíz pH értéke 5,5-6,5 között a megfelelő, ahol mind a makro, mind a mikroelemek felvehetősége optimális. A túl magas kémhatás vashiányt okozhat, a túl alacsony pH pedig mikroelem (pl. bór) mérgezést. Tavakból és fúrt kutakból nyert öntöző víznél gyakori a 7 feletti pH érték, az ilyen vizeket a felhasználás előtt savazni kell. Az öntözővíz minősége tehát kulcsfontosságú. Ha rossz a víz minősége megnő a tápközegben a sótartalom és a gyökerek megbarnulnak. Ugyanúgy a rossz vízminőség megnehezíti a tápoldat készítést is. Kerülni kell a túl hideg öntözővíz alkalmazását is, legkedvezőbb, ha a léghőmérséklettel megegyező hőfokú vízzel tudunk öntözni.
Az öntözések gyakorisága függ a környezeti körülményektől (hőmérséklet, besugárzás) és a palánták fejlettségétől. Az öntözés során az alkalmazott palántanevelő eszköz (cserép, konténer, tálca stb.) méretéhez igazodóan a közeg nedvességtartalmát úgy kell beállítani, hogy a drén minimális legyen, ezzel megakadályozható a tápanyagoknak a kimosódása is. Tálcás palántanevelésnél a gyökérközeg egyenletes átnedvesítése különösen fontos, hogy a kis sejtekben a palánták gyökerének fejlődése a cella alján is biztosított legyen, ne korlátozódjon a gyökérnövekedés a cella tetejére. A felülről történő öntözés esetén kerüljük a délutáni vízkijuttatást, a betegségek elkerülése miatt éjszakára ne maradjanak a palánták levelei nedvesek. Ár-apály rendszerű öntözésnél a tálcák, a tápkockák és a cserepek öntözése alulról felszívatással történik, itt ilyen probléma nincs (4. fotó).
A palántanevelés során fellépő enyhe vízhiány vagy vízstressz csökkentőleg hat a szár és a levéllemezek megnyúlásra és segíti a szénhidrátok levelekben való felhalmozódását. A vízstressz által a növényben okozott ilyen élettani folyamatok jelen esetben kedvező hatásait a gyakorlatban is alkalmazzák, a palánták kiültetés előtti edzés során, amikor vízmegvonással felkészítik a fiatal növényeket a kiültetéskori, esetlegesen kedvezőtlen körülményekre.
Dr. Kappel Noémi, docens
SZIE Zöldség-és Gombatermesztési Tanszék
