A Lapunk előző számában megjelent 1. részben a diótermesztés jelentőségével, a diótermelés és -posztharveszt költségeivel foglalkoztunk. Jelen elemzésben a dió bevételi viszonyait, jövedelemtermelő képességét, jövedelmezőségét és teljes ültetvény- élettartamra vetített gazdaságosságát tekintjük át. Az elemzésben – az 1. részhez hasonlóan – a buroktalanított, nyers (szárítatlan) héjas diót és a poszharveszt folyamaton keresztül ment szárított héjas diót hasonlítjuk össze. Jelen elemzés eredményei csak a cikk 1. részében foglalt adatokkal együtt értelmezhetők pontosan.

Termelés érték és jövedelmezőség a termőkorban

A hozamok tekintetében a nyers és a száraz dió között 30%-os tömegveszteség a különbség, ugyanis a nyers dió nedvességtartalma kb. 20-45% (átlagosan 32%) amit 7%-ra kell leszárítani, így 25%-os tömegveszteség kalkulálható a szárításnál. A további 5% tömegveszteséget a minőségromlás okozza. Az elmúlt 5 év adatai alapján a nyers dió átlaghozama 2,63 t/ha a vizsgált üzemekben, mely szárítás után 1,84 t/ha szárított diónak felel meg. Az értékesítési árak tekintetében jelentős különbség mutatkozik a két terméket illetően. Míg a nyers diót az elmúlt 5 év átlagában 396 Ft/kg-os áron értékesítették, addig a szárított, héjas diót több, mint kétszeres értéken, vagy 882 Ft/kg-os árért értékesítették, így a kiszárított, héjas diót állított elő, 486 Ft-tal magasabb értékesítési árat realizált kilónként (1. táblázat). 

Ezek alapján az elérhető árbevétel nyers dió értékesítése esetén 1 040 ezer Ft/ha, míg a száraz dió értékesítése esetén ehhezképest 56%-kal magasabb, vagyis 1 622 ezer Ft/ha. Az elemzés során területalapú támogatással kalkuláltam. Vállalkozási szinten vizsgálódva megállapítható, hogy nyers dió esetén kb. 63 ezer Ft/ha az elérhető nyereség (nettó jövedelem) és 6% a költségarányos jövedelmezőség, ehhez képest a szárított, héjas dió magasabb értékesítési ára miatt, a 244 ezer Ft-tal magasabb költsége ellenére is 400 ezer Ft/ha a realizálható nyereség 33%-os költségarányos jövedelmezőség mellett. A nyers dió önköltsége 372 Ft/kg, amihez 396 Ft/kg-os értékesítési ár párosul, míg a szárított dió önköltsége 664 Ft/kg 882 Ft/kg-os értékesítési ár mellett. Így 1 kg nyers dióra kb. 24 Ft nyereség, míg 1 kg szárított dióra 218 Ft nyereség jut. Megállapítható tehát, hogy mind a nyers, mind a szárított héjas dió termesztése nyereséges, azonban a szárítás után értékesített héjas dióval kb. 50%-kal magasabb árbevétel és több, mint hatszor magasabb nyereség érhető el.

Az ültetvény-beruházás gazdaságossága

Ebben a fejezetben arra a kérdésre keresem a választ, hogy posztharveszt beruházással együtt vagy anélkül hatékonyabb-e a diótermesztés. Így kétféle verziót hasonlítok össze, az első verzióban dióültetvény telepítés történik, míg a második verzió az ültetvénytelepítés mellett egy szárítóüzem létesítését is tartalmazza. A szárítóüzem jó technológiai színvonalú, beruházási költsége tartalmazza az épületet, a technológiai berendezéseket (mosó-, szárító-, válogatóés csomagoló berendezés) és minden egyéb infrastruktúrát is. A szárító üzem kapacitása 700-1 000 t/szezon, így kb. 500 ha diótermő terület hozamát képes leszárítani, bekerülési értéke pedig 303 328 ezer Ft. Mindkét verzióban azonos a dió ültetvény összes beruházási költsége, amely tartalmazza az ültetvény telepítési költségét és az ápolási időszak működési költségeit is a termőre fordulásig, értéke 5 275 ezer Ft/ha. A szárító beruházási költsége a második verzióban jelenik meg, értéke pedig 606 ezer Ft/ha. Így az összes beruházási költség az I. verzióban 5 275 ezer Ft/ha, míg a II. verzióban 5 881 ezer Ft/ha, vagyis abban az esetben, ha szárító létesítése is történik, kb. 10%-kal magasabb beruházási költség merül fel 1 ha területre vetítve (2. táblázat).

Az NPV (banki kamat fölötti kumulált nyereség) alapján látható, hogy a dióültetvény szárító üzem létesítése nélkül nem térül meg 30 éven belül, azaz gazdaságtalan a nyers dió termelése. A második verzióban, vagyis abban az esetben, amikor a dióültetvény mellé szárító üzem beruházása is párosul, az NPV a 19. évben pozitív értékre vált (1. ábra).  A két verzió különböző kezdeti tőkeigényről indul, azonban a számítások során peremfeltétel, hogy a posztharveszt beruházás a termőidőszak 1. évében, vagyis az ültetvény 9. évében valósul meg, addig mindkét modellben nyers dió értékesítése történik. Az első rendszerben egy dióültetvény telepítése megy végbe, ekkor a kimenő termék a nyers, héjas dió. Ezen modellben kapott NPV értéke nem emelkedik jelentősen, aminek oka az alacsony cash flow érték. A második rendszerben egy diótermő ültetény és posztharveszt üzem beruházása történt, ahol a kimenő végtermék a száraz, héjas dió. Ez a verzió eléri a gazdaságosság minimálisan elvárt szintjén, vagyis meghaladja a 0 értéket és a vizsgált időszak végére 4 265 eFt/ ha NPV-t produkál.

Abban az esetben, ha a termelő beruházási támogatás nélkül, hagyományos dióültetvényt telepít és a diót nyers tömegben értékesíti, a beruházás élettartama alatt az NPV nem éri el a gazdaságosság minimálisan elvárt szintjét, vagyis a 0 értéket, a belső megtérülési ráta csupán 2,94% a 0,98-as értékű jövedelmezőségi index mellett. A mutatók alapján a beruházás nem gazdaságos, ugyanis az NPV alacsony értékű, az IRR nem haladja meg a kalkulatív kamatláb értékét, a beruházás pedig egyszer sem térül meg 30 év alatt. A támogatás figyelembevételével az NPV a 24. évben pozitívvá válik, a 30. év végére pedig eléri a 813 ezer Ft/ha-t. Abban az esetben, ha a termelő az ültetvény termőre fordulásakor szárító üzemet létesít és szárított, héjas dióként értékesíti termékét, a beruházás támogatás nélkül eléri a gazdaságosság minimális szintjét 4 264 eFt/ha NPV és 7,64%-os IRR mellett, a megtérülés pedig a 19. évben következik be (DPP). (3. táblázat).

Összegzés

Következtetésként elmondható, hogy a diótermesztés nyereséges tevékenység egy átlagos termőévben nyers és szárított diót értékesítve egyaránt. Azonban, ha a termelő a diót betakarítás után azonnal értékesíti, az összes termelési költsége eléri az 977 ezer Ft/ha-t, viszont az alacsony értékesítési ár miatt az elérhető nyeresége csupán 63 ezer Ft/ha. Amennyiben a termelő szárított, héjas diót értékesít, a termelési költsége csupán 30%-kal magasabb a szárítás költsége miatt, viszont nyeresége hektáronként 400 ezer Ft. Megállapítható tehát, hogy egy átlagos termőévben a dióültetvény nyereséges, azonban jelentősen javítja a nyereséget, ha a termelő szárítva értékesíti termékét.

A diótermesztés posztharveszt beruházással együtt bizonyult hatékonynak és gazdaságosnak. Amennyiben a termelő dióültetvényt telepít és nyersen adja el a termékét, az NPV kevesebb lesz, mint nulla, a belső megtérülési ráta pedig nem éri el a kalkulatív kamatláb értékét. Ehhez képest, ha dióültetvény és posztharveszt üzem létesítésével is kalkulálunk, az NPV a 30. év végére eléri a 4 265 eFt/ha-os értéket, a beruházás a 19. évben megtérül, az IRR pedig meghaladja a kalkulatív kamatláb értékét. A II. verzió 10%-kal magasabb kezdeti tőkeigény mellett 115-ször magasabb NPV-t, 2,5-szer magasabb IRR-t és 2,6-szor magasabb PI-t eredményez. A második kombináció a tőkearányosságot kifejező mutatókban és a jövedelemtermelő képességben is kedvezőbb értékeket mutat. Eredményként megállapítható, hogy szárító üzem létesítése nélkül a dióültetvény gazdaságtalan, így javaslatként megfogalmazható a termelőknek, hogy a diótermő terület és a posztharveszt kombináció eredményezi a hatékonyabb termelést.

 

Szerző:
Kovács Evelin,
doktorandusz
Debreceni Egyetem
Gazdaságtudományi Kar