A hazai gyümölcságazat az elmúlt 20 évben fajtól függően döntően csökkenő vagy stagnáló termelési tendenciákat írt le. A hazai – egyre inkább romló – klimatikus adottságokat legkevésbé toleráló és/vagy a legnagyobb tőke- és munkaerő-igényű fajok (málna, szeder, egres, fekete ribiszke) termesztése gyakorlatilag megszűnt. Nagyon jelentős visszaesést szenvedett el az alma és az őszibarack, melyek termőterületük mintegy 40%-át vesztették el. Növekedni mindössze a dió, a bodza, a szamóca és a cseresznye volt képes: előbbi kettő azért, mert relatíve extenzív, alacsony tőke- és munkaerő-igényű ágazatok, utóbbi kettő pedig alapvetően jó piaci pozícióinak és jövedelmezőségének köszönhette előrelépését. Az összes többi gyümölcsfaj stagnál. A termelési színvonal az elmúlt két évtizedben – ágazati átlagban – érdemben nem változott, ami komoly hatékonysági problémákat vet fel. Becsléseink szerint a hazai 80 000 hektáros ültetvényfelület mintegy 50%-a korszerűtlen, potenciálisan versenyképtelen, 25%-a jelenleg nem eléggé hatékony, de fejleszthető, míg a maradék egy negyede – mely 200-300 termelő vállalkozást jelent – tekinthető igazán professzionális, versenyképes felületnek (nehezen becsülhető, de vélhetően ezek az arányok a dió esetében is helytállók). A precíziós technológiák jövőbeni alkalmazása (ami egyébként a hazai gyümölcstermesztésben még nyomokban is alig létezik) az utóbbi, „profi” szegmensben képzelhető el.
A versenyképes, gazdaságilag fenntartható termelés alapvető feltétele a magas ráfordítási színvonalon, fajtól függően félintenzív és intenzív művelési rendszerben zajló, magas fajlagos terméshozamokat eredményező, intenzív termelés. Ennek kritériuma, hogy a termeléshez szükséges professzionális szaktudás, a korszerű ültetvények létrehozásához szükséges jelentős összegű tőke, a szakképzett munkaerő és az időjárási hatások elleni védettség (öntözés, fagyvédelem, jégvédelem, stb.) rendelkezésre álljon. A fejlődést leginkább korlátozó tényezővé – még a legprofibb hazai gyümölcstermesztő vállalkozásokban is – mára egyre inkább a munkaerő hiánya válik: mennyiségében sincs elegendő munkaerő, minőségi, szakképzett munkaerőről pedig szinte beszélni sem lehet. Mindezekből eredően a precíziós gazdálkodásnak (mely magában foglalja az emberi érzékelésen túlmenő, lehető legfinomabb mérést, detektálást és erre alapozott – akár fánkénti – technológiai beavatkozást, továbbá a robotizálást és automatizálást) két területen lesz nagy jelentősége a jövőben, mégpedig a hatékonyság növelése és a munkaerő kiváltása.
A diótermesztés üzemgazdasági sajátosságai (előnyök, hátrányok)
A téma kifejtéséhez röviden rá kell világítani a diótermesztés – technológiai és gazdálkodási sajátosságaiból levezethető – üzemgazdasági jellemzőire.
A dió főbb üzemgazdasági előnyei:
relatíve alacsony kezdeti befektetett tőkeigény a telepítéshez,
relatíve alacsony munkaerőigény- és forgótőke-igény a termőévekben,
termelési folyamatai jól gépesíthetők,
más gyümölcsfajokhoz viszonyítva valamivel kisebb termesztési kockázat (fagy, jég- és aszálykárok veszélye, alternancia, stb.), nagyon ritkán fordul elő teljes terméskiesés,
elfogadható mértékű jövedelemtermelő képesség (hektáronkénti jövedelemösszeg), és a nem túl magas termelési költségek miatt kedvező költségarányos jövedelmezőség,
jó piaci pozíció, biztos értékesíthetőség, évek között is stabil és kiszámítható értékesítési árak különösebb hullámzások nélkül.
A dió fő üzemgazdasági hátrányai:
lassú termőre fordulás,
és ebből eredő, természetszerűen késői megtérülés (a megtérülési idő támogatások nélkül legalább 15-20 év)
a legnagyobb jövedelmet elérő gyümölcsfajokhoz viszonyítva alacsonyabb az elérhető hektáronkénti nyereség, és – jelentős részben a késői termőre fordulás miatt – relatíve alacsony a teljes ültetvény-élettartamon mérhető tőkearányos jövedelmezőség.
Ezen üzemgazdasági jellemzők arról árulkodnak, hogy – a gyümölcsfajok viszonylatában – egy relatíve alacsony tőke- és munkaerő-igényű, kis termesztési kockázatú, extenzívebb gyümölcsfajról van szó, mely nem túl magas jövedelemösszeg, de az alacsony termelési költségek miatt általában kedvező jövedelmezőség elérésére képes. Az intenzív vagy szuperintenzív gyümölcskultúrák (pl. (szuper)intenzív alma, körte, kajszi, cseresznye) a dió által elért abszolút nyereségösszegnél nagyobb vagy jóval nagyobb hektáronkénti jövedelem elérésére képesek, de költségarányos jövedelmezőségben vetekszik velük a dió. Alacsonyabb jövedelemtermelő képessége folytán (ha-onkénti nyereség) azonban a dió a (szuper)intenzív gazdálkodásra berendezkedett országokban, illetve üzemekben nem kifejezetten perspektivikus gyümölcsfaj.
A technológiai és üzemgazdasági jellemzői alapján a dió tehát az extenzívebb gyümölcsfajok közé sorolható, azonban ez nem téveszthet meg senkit. A dió európai és világpiacán fokozódó versenynek, illetve a rohamos európai telepítéseknek világossá kell tenniük, hogy hosszú távon a dió is csak intenzívebb és hatékonyabb termelés mellett lehet versenyképes. Itt sem kerülhető el a piaci verseny, és itt sem kerülhetők meg azok – a többi gyümölcsfaj esetében is egyre inkább – érzékelhető tendenciák, hogy az egyre magasabb fajlagos hozamok (nyers tömegben min. 3-4 t/ha) fogják jelenteni a termelés gazdaságosságának, illetve versenyképességének alsó határát. Ez egyet jelent azzal, hogy a dió esetében is ki kell hozni a növényből a genetikai maximumot, minél inkább közelíteni kell potenciális teljesítőképessége felső határához, amiben a precíziós gazdálkodás jelentős segítsége nyújthat.
A precíziós gazdálkodás munkaerő-aspektusa
A gyümölcstermesztés – kevés kivételtől eltekintve – relatíve magas tőke- és munkaerőigényű tevékenység (1. táblázat).
A munkaerő, mint termelési tényező jelentőségét tükrözi, hogy a géppel betakarított csonthéjasok és héjasok munkaerő-igénye 200-400 m.óra/ha, az almatermésűeké 400-800 m.óra/ha, a kézzel betakarított csonthéjasoké 700-1 500 m.óra/ha, míg a bogyós gyümölcsök többsége esetében 1 500-6 000 m.óra/ha. A személyi jellegű költségek (munkabér és közterhei) a legtöbb gyümölcsfaj esetében 30-40%-ot tesznek ki a termelési költségekből, de egyes fajoknál (pl. bogyós gyümölcsök, cseresznye) a 60-80%-os részarányt is eléri. Ugyan a precíziós gazdálkodás nem jelent egyet az automatizálással és robotizálással, de a jelenlegi, vészes munkaerőhiánnyal jellemezhető gazdasági környezetben a gyümölcstermesztés számára a legnagyobb „segítséget” az élőmunka kiváltása jelentheti. (1. táblázat)
A munkaerő-felhasználás döntő része (80-90%-a) azonban a betakarítás, a metszés és egyéb fitotechnikai munkák, valamint a termésritkítás során merül fel (2. táblázat). Ennél fogva a precíziós gazdálkodás – értve alatta most elsősorban az automatizálás, robotizálás területét – akkor járulhat hozzá a gyümölcstermesztés munkaerő-gondjainak mérsékléséhez vagy megoldásához, ha ezeket – az egyébként legnehezebben automatizálható – munkafolyamatokat lesz képes totálisan gépesíteni. Pl. az automatizált, robotizált talajművelés, gyomirtás vagy növényvédelem a technológia fejlődésének fontos lépése, és jelentősen segíti a gazdálkodást, de összességében érdemben nem oldja meg a munkaerő-gondokat. A technológia fejlődését látva a – gépi rázású és kézi felszedésű – diónak jó esélyei vannak arra, hogy a betakarítás jelentős szinten gépesíthető (de totálisan nem automatizálható) lesz, azonban a metszés robotizálásának lehetősége jelenleg még nem látszik, mint ahogyan a kézi betakarítású gyümölcsök (friss piaci alma, kajszi, cseresznye, stb.) szüretének érdemi gépesíthetősége, robotizálhatósága sem.
A jelentős munkaerőigény egy további, nem elhanyagolható aspektusa, hogy a munkabérek folyamatos, évi 10-15%-os emelkedése számottevően növeli a költségeket és csökkenti a realizált profitot. Ennek nem csak az élőmunka kiváltásával lehet ellene hatni, hanem a fajlagos hozamok, vagyis a hatékonyság növelésével is.
A precíziós gazdálkodás hatékonyság-aspektusa
A precíziós gazdálkodás technológiai elemei (úgy, mint bármilyen más technológiai elem) természetszerűen pénzbe kerülnek, melynek csak egyik oldalát képezik a gépek, berendezések beruházási, majd üzemeltetési költségei. Gondolni kell arra is, hogy a „veszteségtől megmentett” termésnek vagy az elért plusz termésnek vannak más többlet (változó) költségei (1. ábra). A mérleg másik serpenyőjében viszont a kiváltott munkaerő megtakarított bérköltsége vagy a kiváltott technológiai elem költségei vannak, de mégis legnagyobb súllyal a precíziós gazdálkodás révén a „veszteségtől megmentett” termés vagy az elért plusz termés többlet árbevétele esnek a latba (1. ábra). Egy német agrár-közgazdászt idézve: tízszer nézek a hozamra és bevételre, míg egyszer a költségre. Ennek magyarázata az, hogy a technológiai fejlődés eredményeként elérhető árbevétel-növekedés általában meghaladja az ennek tulajdonítható költségnövekedést, ami értelemszerűen növeli a profitot. Lefordítható ez úgy is, hogy a hatékonyságnövelés főbb tartalékai alapvetően nem a költségek minden áron való csökkentésében, hanem a terméshozamok (mennyiség, minőség) fokozásában vannak.
A hatékonyság növelésében nagy szerepe lehet a precíziós, illetve precízionált technológiai elemeknek, hiszen a gazdálkodás célja egyre inkább az lesz, hogy kihozzuk a növényből a genetikai maximumot, amiben csak az „emberi érzékelésen” jócskán túlmenő, kifinomult technológiák segíthetnek. A precíziós gazdálkodásnak azonban ebben csak akkor van esélye hatékonyan közreműködni, ha az ültetvény, illetve a gazdálkodó már végigment a szükséges „technológiai evolúción”, azaz más technológiai elemek (professzionális termesztés-technológia, öntözés, gyümölcskultúrától függően jégvédelem, fagyvédelem) hiánya már nem korlátozza a termelést. Megközelíthető ez úgy is, hogy ebben az evolúcióban a precíziós gazdálkodás képezi a fejlődés csúcsát, és teszi hozzá a gazdálkodáshoz, illetve a gazdálkodás hatékonyságához azt, amire az ember önmagában már nem képes.
Dr. Apáti Ferenc, egyetemi docens, FruitVeB alelnök
