A hazai zöldség-gyümölcs termelés 10-15 éve stagnáló tendenciát mutat, semmilyen érdemi növekedés nem tapasztalható. A termőterület 160 ezer hektár közelében van, az éves termésmennyiség évjárati hatásoktól függően 2,5 millió tonna körül ingadozik. Az elmúlt 20 évben a legnagyobb visszaesést a bogyós gyümölcsök szenvedték el: egy-két „sikerágazat” mellett több ágazat is a megszűnés határára jutott. Ebből kifolyólag – bár sajnálatos módon – a bogyósok jó indikátorai a zöldség-gyümölcs ágazat hanyatlásának és az ide vezető főbb okoknak. A következőkben röviden ezen folyamatokat értékeljük.

A bogyós gyümölcsök termelési tendenciái

A hazai bogyósgyümölcs-termesztés az elmúlt 10 évben jelentősen visszaesett, bár az igazán negatív tendenciák mintegy 30 éves távlatban rajzolódnak ki (1. táblázat). A korábban különkülön is több ezer hektáron termesztett fajokból mára mindössze néhány száz hektár maradt: a málna, a szeder és a köszméte majdnem a teljes megszűnés határára jutott. Ezek közül a korábban jelentősebb méretben termelt málna és köszméte területe az 1980-as évekhez képest a tizedére-huszadára esett vissza. Mérsékeltebb, de jelentős a területi zsugorodás a ribiszke és a szamóca esetében is, melyek a harmadukra fogyatkoztak. Ezekkel szemben az 1990-es évek második felében új gyümölcsfajként lépett be a termesztésbe a bodza, mely mára 4–5 ezer hektár területet ért el. Amennyiben csak az elmúlt 10 év tendenciáit vizsgáljuk, arra a következetésre juthatunk, hogy a málna és a szeder mélyrepülése folytatódott, „stagnál” vagy mérsékelten csökken a köszméte és a ribiszke, míg enyhén növekszik a szamóca és a bodza. Az utóbbi években megjelentek újabb bogyósok a termesztésben, mint a homoktövis, az áfonya és a som, de „kimutatható” termőfelülettel csak a homoktövis rendelkezik, és jelenleg ebből is rövid időszakra visszatekintő (áru)termelési tapasztalat áll rendelkezésre.

A bogyósok üzemgazdasági sajátosságai

A fenti – többnyire negatív, kisebb részt pozitív – termelési tendenciák egyértelműen magyarázhatók és indokolhatók az egyes fajok termelésének üzemgazdasági sajátosságaival, amit röviden a következőkben taglalunk. A bogyós fajok átfogó, „nagyvonalúbb” gazdasági értékelését, illetve összehasonlítását a 2. táblázatban foglalt főbb adatok felhasználásával végezzük. A málna és a szeder esetében az ültetvénytelepítés befektetett tőke igénye nagyon magas, és a bogyósok közül lényegében itt a legmagasabb a termelés éves forgótőke-igénye is, ami – főleg a betakarítás és a zöldmunkák révén – a szintén kiemelkedően magas munkaerőigénnyel van szoros összefüggésben. A külföldi konkurencia nyomása – főképpen Lengyelország és Szerbia oldaláról – nagyon nagy, ezen országok kis túlzással annyiért el tudják adni a gyümölcsöt, mint amennyibe nálunk csak a szedés kerül. Így a tömegtermelésben ezekkel az árakkal nem tudjuk érdemben felvenni a versenyt, a termelés jövedelme és jövedelmezősége emiatt negatív vagy nagyon alacsony. Csak a frisspiacra vagy speciális esetben fagyasztóipari célra (pl. ha a termelés és feldolgozás egy vertikumban vállalkozáson belül együtt van) termelve van mód nyereséges gazdálkodásra. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a frisspiac egy nagyon szűk szegmens, és a hazai fizetőképes fogyasztói igény jelentősen nemigen bővíthető.

A köszméte a málnához és a szederhez hasonlóan értékelhető: Tőkeigénye esetleg valamivel alacsonyabb, de a munkaerőigény itt is számottevő a metszés és a szedés munkaigényessége miatt. Itt is komoly versenytársak a lengyelek, akik általában az évek többségében alacsonyan tartják az árakat. Meg kell jegyezni, hogy az adatgyűjtő munka folyamán köszmétéből csak néhány tized hektáros kisüzemeket sikerült felmérni (nagyobb ültetvény már nem is létezik az országban), ezen adatok egy hektárra való felszámítása pedig torzíthatja az eredményeket, így a bemutatott adatok csak a nagyságrendek vonatkozásában értelmezhető helyesnek. A fentiekkel teljesen ellentétes végletet a bodza képviseli: az ültetvénytelepítés tőkeigénye, az éves forgótőkeigény és a munkaerőigény alacsony (2. táblázat). Számottevő konkurencia sincs az európai piacon, egyedül az osztrákok és a szerbek tarthatók számon e tekintetben, de velük üzemgazdasági oldalról (hozamok, minőség, munkaerő ára, stb.) fel tudjuk venni a versenyt. Az egy hektáron elérhető fajlagos nyereség ugyan nem túl magas (sokéves átlagban néhány százezer Ft/ha), tehát a jövedelemtermelő képesség nem túl kedvező, de az alacsony termelési költségek miatt ez is jó költségarányos jövedelmezőséget biztosít.

A ribiszkék a legtöbb tekintetben az eddig bemutatott két véglet között, középen helyezkednek el. A telepítés tőkeigénye a bogyósok között közepesnek tekinthető, a termelés éves forgótőke-igénye és munkaerőigénye pedig meglehetősen alacsony, mert minden munkaművelete (beleértve a betakarítást is) teljesen gépesíthető. Tehát nem jelent nagy munkaerő- költséget a szedés, és beállt ültetvényben gyakorlatilag metszés sincs. Mind a piros, mind a fekete ribiszke esetében meglehetősen nagy a külföldi (legfőképpen lengyel) konkurencia nyomása, ami alacsonyan tartja, egyes években dömpingszerűen leveri az árakat. A piros ribiszke esetében azonban a korszerű üzemeink fel tudják venni a versenyt, mert elő tudják állítani az elfogadhatóan alacsony önköltséghez szükséges legalább 8–10 t/ha-os hozamokat, míg a fekete ribiszkénél – elsősorban klimatikus okokból – képtelenek vagyunk 1–3 t/ha-nál nagyobb termésre, ami mellett önköltségben teljesen versenyképtelennek tűnik. A piros ribiszke jövedelmezősége így elfogadható, a fekete ribiszke azonban a külföldi konkurencia erőteljes árnyomása és alacsony hozamaink miatt gyakran veszteséges.

A szamóca üzemgazdasági szempontból speciális gyümölcsfaj: a málnához hasonlóan nagyon magas a befektetett tőke igénye, a forgótőke- igénye és a munkaerőigénye, vagy akár a málnáét is jelentősen meghaladja. Azonban nagyon magas fajlagos nyereséget (akár több millió Ft/ha) biztosít, bár magas költségei miatt a bodzáénál akár rosszabb költségarányos jövedelmezőség mellett. Nagy tőkeigényét kompenzálja, hogy normális esetben már akár az első évben megtérül a befektetett tőke, de legkésőbb a másodikban (vagyis gyors a tőke forgási sebessége), amire egyetlen gyümölcsfaj sem képes. Ennek köszönhető, hogy termelése néhány éve felfutóban van.
A homoktövis termelési kilátásai jelenleg még nehezen értékelhetőek. Úgy tűnik, hogy tőkeigénye, költségigénye és munkaerőigénye viszonylag alacsony, és jelenleg nagyon jó jövedelemtermelő képességgel, illetve jövedelmezőséggel rendelkezik. Ebből eredően tulajdonságai üzemgazdasági szempontból közel optimálisak. Egyelőre nem mérhető fel azonban, hogy mekkora rá a piaci igény, a jelenlegi néhány tíz hektáros termő ültetvényfelület megtöbbszöröződése esetén nem telítődne-e hamar az egyébként jelenleg szűk piac, ami automatikusan az árak összeomlásával járna.

Piaci-gazdasági kilátások

A bogyósok üzemgazdasági sajátosságainak összefoglaló értékelésénél az alábbi következtetésekre juthatunk:
– Hazánkban „érdekes módon” azok a bogyós fajok rendelkeznek gyenge jövedelmezőséggel és rossz versenyképességgel, melyeknek nagy a tőke- és munkaerő-igénye, és amelyek esetében erős a külföldi konkurencia. Így a málna, a szeder és a köszméte esetében a kilátások nem túl jók, mert ezek a fajok mindegyik előbb felsorolt üzemgazdasági tulajdonsággal rendelkeznek.
– Ebbe a körbe sorolható még a fekete ribiszke is, bár tőke- és munkaerőigénye nem túl magas, de a hazánkban elérhető nagyon alacsony hozamszint miatt nem tudunk a versenytársakhoz hasonló önköltségen termelni.
– „Jó” indikátorai az eddig említett fajok a hazai zöldség-gyümölcs ágazat alapvető problémáinak: a tőkehiánynak, a munkaerőhiánynak és az egyre kedvezőtlenebbre forduló klimatikus adottságok miatti alacsony fajlagos terméshozamoknak! Ezen gyümölcsfajok esetében vélhetően csak egyes piaci résekben, szűk szegmensekben (pl. frisspiac egyes időszakokban, háztól való közvetlen fogyasztói értékesítés, teljes termelési-feldolgozói vertikum megléte) leszünk versenyképesek a jövőben.
– Üzemgazdasági tulajdonságai alapján relatíve kedvezően ítélhető meg a szamóca és a bodza, bár éppen egymással ellentétes adottságokkal rendelkeznek: a szamóca nagy tőke- és munkaerőigény mellett nagy nyereséget érhet el, a bodza pedig alacsony tőke- és munkaerőigény mellett alacsony, de relatíve kiszámítható és jó jövedelmezőséget eredményező nyereségre képes. A bodza felfutásának és „sikerének” pont az a titka, hogy relatíve alacsony tőke-, munkaerő- és szaktudásigényű faj (utóbbi alatt az alacsonyabb termesztéstechnológiai kockázatot és ezzel együtt alacsonyabb hibalehetőséget értve), hazánkban pedig pont tőkéből, munkaerőből és szaktudásból áll kevés rendelkezésre.
– A bodzáéhoz hasonlatos gyümölcsfajként kezelhető még a piros ribiszke is, bár ez összességében az erősebb külföldi konkurencia miatt valamivel negatívabban ítélhető meg.
– A homoktövis üzemgazdasági adottságai „termelőbarát” módon közel optimálisak, de nagyon nehezen mérhetők fel a piaci igény és a bővülés lehetőségei. Ez utóbbi megjegyzés azonban a szamócára és a bodzára is igaz: nem tudjuk, hogy szerény szervezettségi szintünk mellett hol van a piaci telítődés korlátja, mert feltételezhető, hogy a bővülés lehetőségei nem korlátlanok.

Fontos megjegyezni, hogy minden fenti megállapítás esetében alapvető feltétel, hogy az nem az országos átlagra, hanem a jó színvonalú, korszerű ültetvényekre (ez kb. az elméleti felső harmad) vonatkozik. Tehát egyes fajok esetében még a korszerűbb vagy legjobb ültetvények sem, vagy csak korlátosan versenyképesek! Jól kifejezi ezt az összefüggést, és az eddig leírtakat erősíti a 3. táblázat adatsora. Megállapítható, hogy a korszerű, jó színvonalú hazai üzemek a bodza, a szamóca és még részben a piros ribiszke esetében is tudják teljesíteni a gazdaságos termeléshez szükséges hozamszintet, a málna és a szeder esetében ez „határeset”, a fekete ribiszkénél pedig jelentősen elmaradunk ettől.

Dr. Apáti Ferenc, Egyetemi docens
Debreceni Egyetem,
Gazdaságtudományi Kar