Beszámoló a Földművelésügyi Minisztérium által rendezett „Problémák és megoldások a zöldség- és gyümölcsfeldolgozásban” című rendezvény kerekasztal beszélgetésének tapasztalatairól

A magyarországi élelmiszeripar helyzetét és jövőképét feltáró – a Kormány által 2015. májusában elfogadott – Magyarország közép és hosszú távú élelmiszeripari fejlesztési stratégiájának (ÉFS) végrehajtása 2015. őszén kezdetét vette. Az első lépések megtétele során világossá vált, hogy az általános célok, eszközök meghatározása és alkalmazása mellett szükség van a szakágazati sajátosságok feltárására is, a jellemzően hazai mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó szakágazatok helyzetének minél alaposabb és széleskörű megismerése érdekében. Ehhez a Földművelésügyi Minisztérium Élelmiszer-feldolgozási Főosztálya (ÉFF) zöldség- és gyümölcs-feldolgozás szakágazati rendezvényt szervezett, mely során a legfőbb cél a vizsgált szakágazat problémainak feltárásán, azok súlyozásán és rangsorolásán keresztül a konkrét megoldások keresése, a megfogalmazott feladatok mellé a leghatékonyabb szereplők rendelése volt. A rendezvénynek az Földművelésügyi Minisztérium adott helyet 2016. február 16-án, melyet az ágazat szereplői részéről nagy érdeklődés övezett, a tanácskozásnak mintegy 120 résztvevője volt.

A zöldség-gyümölcs feldolgozóipar súlyát, gazdasági jelentőségét jól jellemzi, hogy a hazai mintegy 2,5 millió tonna zöldség-gyümölcs termés felét a feldolgozóipar vásárolja fel – évi mintegy 50–60 milliárd Ft értékben. Ebből hozzávetőlegesen 200 milliárd Ft értékű készterméket állít elő, melynek 2/3-át külföldi piacokon értékesíti. A felvásárolt alapanyag mennyisége és az előállított késztermék értéke egy évtizede stagnáló, bizonyos tekintetben enyhén csökkenő tendenciát mutat. A feldolgozó-ipari szakágazatok többsége kisebb vagy nagyobb mértékű visszaesést szenvedett el a termelés volumenét tekintve, csak néhány tudott szinten maradni, esetleg növekedni. A termelés és a feldolgozás kölcsönös egymásra utaltságát erősíti, hogy a feldolgozott késztermékek önköltségének 30–70%-a az alapanyagköltség, vagyis a feldolgozóipar versenyképességét jelentős részben az alapanyag-termelés hatékonysága dönti el.

A tanácskozás egyik fontos alapgondolata, hogy a feldolgozóipar és a feldolgo-zóipari alapanyag-termelés csak egymással kölcsönös összefüggésben és egyidejűleg fejleszthető. Ennek oka, hogy egyik sem működik a másik nélkül: a feldolgozóipar nem fog a külföldről importált alapanyagra alapozva kellő mértékben fejleszteni, mert a nagyobb szállítási távolságok versenyképtelenné tehetik a költség oldaláról a készterméket. A termelés sem fog külföldi feldolgozóiparra alapozva fejlődni, lényegében ugyanezen okból. A feldolgozóiparban a csemegekukorica és zöldborsó jól szervezett a feldolgozók integráló tevékenysége miatt. Ebből is látszik, hogy amennyiben a tőkeerős feldolgozóipar jelen van, az képes piaci alapon működtetni egy ágazatot, fejleszteni és „maga után húzni”, szervezni, integrálni a termelést.

Alapanyag-ellátás helyzete<6h4>

Az élelmiszeriparban alapvető, hogy a feldolgozó stabil, jó minőségű és versenyképes áron megvásárolható alapanyaghoz jusson. A klimatikus adottságaink, talajadottságaink alkalmassá tesznek minket szinte minden zöldség-gyümölcs kultúra termelésére, a feldolgozóipar mégsem kap stabil mennyiségű, jó minőségű alapanyagot.

A termelés biztonságával a legnagyobb gond az, hogy gyümölcstermesztésben az egyik évben a másikhoz viszonyítva 50%-os eltérések vannak a hozamban, viszont ezt az ipar nem tudja lekövetni. Alacsony termések mellett kénytelen magas áron vásárolni, majd a következő évben megpróbálja olcsóbban megvenni az alapanyagot, tehát egyik félnek sem jó a kiszámíthatatlan termelés.

A klimatikus viszonyokhoz kapcsolódóan a legfontosabb az öntözés kérdése. Ha van öntözés, akkor van korszerű tápanyag-utánpótlás, és akkor aszályos évben is maximum 5–10%-kal csökken a termés egy normális évhez képest. Nem véletlen, hogy a zöldség egy kicsit jobb helyzetben van ilyenkor, főleg az ipari növények. A probléma azokkal a növényekkel van – elsősorban a gyümölcsökkel –, amelyeknél több piaci szereplő be tud kapcsolódni. Lehet kispiacra értékesíteni, lehet konzerviparba, hűtőiparba, légyártásba és pálinkának, vagyis sok szereplő versenyzik ugyanazért a termésért. Azok az üzemek, amelyek hosszú távon szerződést tudnak kötni, biztosabb alapanyag-beszállításra számíthatnak. A gyakorlatban a termelő azonban azt az irányt választja, ahol magasabb árat kap, a szerződési feltételeket be nem tartva. A szerződési fegyelem lenne egy hosszú távú, több éves megoldás, ehhez viszont szorosan hozzátartozik az integráció.

Értékesítés – export és belföldi piac

A konzervipari és hűtőipari kapacitások az export piacok kielégítésére jöttek létre, alapvetően egy export orientált ágazatról van szó. Ezt az állapotot determinálta az orosz kapcsolat, különös tekintettel a konzervipari kapacitásokra, a hűtőipar pedig klasszikusan német piacra szállította a termékeket. Ahhoz, hogy helyre kerüljön a be-piac önellátottsági szintje, illetve teljes körű kiszolgálása, ahhoz nagy kapacitásokkal kell rendelkezzünk. Ahhoz azonban, hogy egy feldolgozóipari üzem eredményes tudjon működni, kapacitás-kihasználtsági okokból export piacokat is meg kell nyitnia. A magyar fogyasztót fel kell világosítani, hogy magyar terméket keressen a polcokon, a többletkapacitásoknak pedig meg kell találni az export piacokat.

Az élelmiszeripar akkor tud majd versenyképes lenni a világpiacon, ha jó minőségű és megfelelő áron megvásárolható alapanyaghoz tud hozzájutni. A magyar élelmiszeripar a minőségnek köszönheti jelenlegi pozícióját a világpiacon, de ezt nagyon hamar el tudja veszíteni, ha nem tud megfelelő tőkét bevinniaz iparba: értve alatta mind a beruházások-fejlesztések finanszírozását, mind a termelés forgótőke igényének előteremtését.

A világ elvárása nagyon nagyot változott: a nyomon követhetőség, a termék gyártásának és értékesítésének végigkövetése alapkövetelmény. Elmaradnak az iparban a beruházások, ezért egyre inkább leépül a termelés gazdaságossága, illetve az élelmiszer-higié-niai szintje is. Megoldás lehetne olyan zöld-mezős beruházások létrehozása, amellyel a 21. századnak megfelelő élelmiszerbiztonsági elvárásoknak megfelelő árut, készterméket tud kibocsátani, mert a világpiacon az igény megvan mennyiségi oldalról, de a minőségi oldalról az igény egyre inkább nő. Hiába vannak nemzetközi standardok, ISO rendszerek, stb, ha nem tudunk korszerűsíteni, nem tudunk haladni az idővel, akkor pont ezekről az igényes piacokról – amelyek meg is fizetik a termék árát – fogunk lemaradni.

Belföldi fogyasztás – marketing

Az élelmiszeripar a legnagyobb vereségét a hazai piacon szenvedte el. A közös piacra történő csatlakozás után visszaestek az értékesítés lehetőségei, a nagy nyugati láncok hozták magukkal a beszállítói körüket. Ezzel szembe a hazai feldolgozók kevésbé voltak versenyképesek, alulmaradtak alkupozícióban. Ekkor a 90–95%-os piaci részesedésünk 70%-ra zuhant.

A marketing eszközökkel csak a nagyobb vállalatok tudnak élni, mert ez komoly pénzügyi befektetést igényel. A kormány támo gatása is szükséges ehhez, mind anyagilag, mind a megfelelő felvilágosító munkával, amelyben hangsúlyozni kell, hogy a mai technológia révén a magyar élelmiszer egészséges és semmivel sincs lemaradva a nyugatitól. Megálljuk a helyünket a piacon és ösztönözzük a magyar lakosságot a hazai fogyasztásra, de jelenleg a magyar fogyasztók többsége az árat nézi a polcon, minden felmérés azt mutatja, hogy az ár az elsődleges a fogyasztói döntéshozatalban. Állami segítséggel szükség lenne a védjegyek rendszerezésére és jelentéstartalmának tudatosítására is a tisztán látás és a bizalom végett. Sokszor egy ismert céglogó többet jelent, mint a kiváló magyar védjegy. Jó minőségű alapanyagból lehet jó terméket gyártani, feldolgozott terméknél ez alapvető követelmény.

Lemaradásban vagyunk nem csak a marketing területén, hanem az áruválasztékot tekintve is. Akkor lehet versenyképes a zöldség-gyümölcs termelés és a feldolgozás, ha széles skálán tud mozogni, mert jelenleg a fogyasztó csak azt kapja meg, amit a kiskereskedelem „megenged neki”. A kiskereskedelem „kapuőr” és hiába gyártunk jobbnál jobb és egészségesebbnél egészségesebb termékeket, ha a kereskedelem nem „engedi be” a polcra, akkor a fogyasztó nem fogja megismerni. A kereskedő a statisztikát nézi, hogy mi fogy és kifejezi az ipar felé, hogy mit kell gyártani. A kereskedő befolyásolja a fogyasztást, de azt figyeli, ami a tömeg: minél kevesebb kockázattal, minél több terméket tudjon forgalmazni.

Támogatások, fejlesztések

Sokszor azt szokták mondani, hogy nagyon kevés támogatást kap a magyar agrárium, ami abszolút nem igaz: 600–700 milliárd Ft támogatást kap évente, amiben az élelmi-szeripar benne sincs. Ez a mezőgazdaság árbevételének 20–25%-a. Ennek döntő része a szántóföldi növénytermesztésbe megy, a másik talán nagyobb része az állattenyésztésbe és a kisebb része a kertészetbe, melynek csak 2/3-a a zöldség-gyümölcs szektor.

Az élelmiszeriparban a középvállalkozáso-kat kivették – a Vidékfejlesztési Programmal finanszírozott – fejlesztések centrumából. Nem lehet elérni a stratégiában megfogalmazott növekedést, hogyha a mikro- és kisvállalkozások kapnak támogatást, akik jelenleg az exportnak néhány %-át teszik ki. A stratégiában ki van tűzve 5-10%-os belföldi növekedés. A mikro- és kisvállalkozások képtelenek arra, hogy egy országos lefedettséget tudjanak biztosítani. A kereskedelem nagy része nagy láncok kezében van, amit a mikro- és a kisvállalkozások nem tudnak kiszolgálni. A stratégiában ki van tűzve az is, hogy a nulla szintű nyereségből jó volna olyan 4–5%-ra elmozdulni. Ha a nagyvállala-tokat és a közép vállalatokat nem támogat-juk, a mikro és kis vállalkozások képtelenek lesznek ekkora növekedést felmutatni. A stratégia szerint 10–15 000 főre akarjuk nö-velni a foglalkoztatottságot, amit ők szintén nem fognak tudni megteremteni.

A fejlesztésekhez szükséges piaci-finanszí-rozási háttér jelenleg adott. Ilyen jó kamatkörnyezet régen volt Magyarországon, rég volt ilyen fokozott verseny az élelmiszerpiac, az agrárium finanszírozásáért. Az NHP egy fontos történelmi esemény volt. A bankok versenye eléggé komolyan leszorította a kínálati oldalt. A szektor saját szakmai műhelyt, agrárpiaci előrejelző intézményt hozott létre, hogy az ügyfeleknek minél nagyobb hozzáadott értéket tudjon adni azon túl, hogy a finanszírozási igényeiket ki tudják elégíteni. A hitelképes-ségben nagy gondok vannak, erre kell megoldást találni. A for-rás adott, csak fel kellene tudni szívni ezeket a forrásokat. Ilyen kedvező kamatkörnyezet nem lesz több, a hossza nagyjából az NHP végéhez köthető. Ennél csak nehezebb helyzetben, keményebb kondíciókkal lehet majd külső forráshoz jutni. Ebben kellene megtalálni az együttműködést.

Munkaerő kérdése

A legnagyobb kérdés a munkaerő. A zöldséggyümölcs ágazatnak az az egyik legnagyobb problémája, hogy szezonális jellegű, a téli időszakban közel sem tudunk annyi embert foglalkoztatni. Az alkalmazottak terén nem feltétlen a szaktudás a probléma, hanem a hozzáállás. Egyáltalán nem akar szinte senki szakember lenni Magyarországon, ezt mindenki látja. A szezonális és a vonalmunkásoknál pedig katasztrófa a helyzet. Másik probléma, hogy a rendszerváltás után, a mai 45–50 éveseknek konzervgyárakban kellett dolgozni, a fiatalok pedig erre nem hajlandóak. Az élelmiszeriparban 20 éve nincs konzervipari szakmunkásképzés, technikusképzés és egyetemi képzés. Szinte lehetetlen így üzemeltetni egy iparágat. A nagyvállalatok egymásra „ígérnek rá”, és ezt a kisebbek még jobban megszenvedik. Hogyan lehet rentábilissá tenni a termelést néhány év múlva? Milyen bérekkel lehet kalkulálni? Hiszen, ha a versenyszféra elindít egy bérversenyt, akkor nem lehet tudni, hogy ennek hol lesz a vége. Kardinális probléma a közmunka Magyarországon. A közmunkások 90%-át a – relatíve képzett munkaerőt igénylő – kertészetben nem lehet alkalmazni. Megoldást kell találni arra, hogy a közmunkaprogram helyett, hogyan segítsük a vállalkozásokat abban, hogy felvegyenek dolgozókat. A gazdaságok vállalnák azt, hogy több éven keresztül visszaveszik a dolgozókat, de semmiképpen nem lehetséges az ágazatban télen munkát adni. Ez igaz az agráriumra és igaz a feldolgozóiparra is.

Lejegyezték:
Kurmai Viktória, doktorandusz
Kicska Tibor, doktorandusz
Kovács Evelin és Dorogi Dóra,
MSc. hallgató
Debreceni Egyetem
Gazdaságtudományi Kar