A hazai zöldségágazat az EU csatlakozást megelőző időszakban évi 1,8–2,1 millió tonna termést állított elő. A termés az utóbbi évtizedben folyamatosan csökkenő tendencia mellett 1,4 millió tonna körül alakul, tehát 2/3-ára esett vissza. A mintegy 80 ezer hektárt kitevő termőterületen meghatározóak a nagymagvú zöldségek (csemegekukorica, zöldborsó, bab), melyek a vetésterület mintegy 60%-át adják. A többi zöldségfaj közül a legnagyobb vetésterülettel a görögdinnye bír, az összes többi zöldségfaj mára marginális jelentőségű lett, egyenként 200–2000 ha közötti területtel. A zöldségágazatot jellemző drasztikus visszaesésért a csemegekukorica és zöldborsó felelős a legkevésbé, EU-csatlakozásunk óta vetésterületük 45–50 ezer ha között stagnál. Sokkal kedvezőtlenebb képet mutat a többi zöldségfajban bekövetkezett változás, melyek vetésterülete a csatlakozást követő négy évben folyamatosan csökkenő tendencia mellett 44 ezer hektárról 30 ezer hektár alá esett vissza. Az utóbbi öt évben vetésterületük 27–29 ezer hektár között stagnálni látszik. Hasonló tendenciát ír le a szabadföldi paprika is: az EU-csatlakozás körül előállított mintegy 50 ezer tonna mennyiség 30–35 ezer tonnára esett vissza, a 3 100-3 400 hektár termőterület pedig már alig haladja meg az 1 000 hektárt. Ezekből az adatokból egyúttal jól látható a termelési színvonal változását jellemző tendencia is: a korábbi 15 t/ha körüli országos átlaghozamok mára 30–35 t/ha-ra emelkedtek. A fenti tendenciák oka a szabadföldi zöldségtermesztés romló versenyképességében keresendő. Elemzésünkben ezért arra vállalkozunk, hogy a – terjedelmi korlátok adta lehetőségek mellett – megpróbáljunk rávilágítani ezek főbb okaira, elsősorban a szabadföldi paprika konkrét példáján keresztül.

A szabadföldi paprikatermesztés gazdaságossága

A számítások a kápia és a pritamin paprikára készültek, egy hektáros egységtechnológiára vonatkoznak, ikersoros, fekete fóliával takart, csepegtető szalaggal ellátott bakhátas művelési mód mellett, hozzávetőlegesen 30 cm-es tőtávval, 40 ezer tő/ha tőszámmal kalkulálva (ez megfelel kb. 10 000 fm-nek, vagyis 5 000 fm bakhátnak). A talaj előkészítése lényegében megegyezik a szántóföldi kultúrákéval, jellemzően őszi szántás majd tavaszi elmunkálás, amit gyakran talajmarózás egészít ki. Tavasszal bakhátkészítő géppel egy menetben történik a fekete fóliával takart, csepegtető szalaggal ellátott bakhát elkészítése. Ebből a műveletből meghatározó tétel a fólia (170–250 ezer Ft/ha), valamint a csepegtető szalag anyagköltsége (bakhátanként két sorral számítva mintegy 200 ezer Ft/ha), amit a gépi munkavégzés költsége (30–60 ezer Ft/ha) egészít ki. Ezek eredőjeként a talaj-előkészítés és bakhátkészítés költsége 450–550 ezer Ft/ha. (1. táblázat) A palánta ára (tápkockás) 18–25 Ft/db között mozog fajtától vagy fajtacsoporttól függően, az ültetés munkaráfordítása pedig 200–250 m.óra/ha, ami fajtától független. Egy hektár paprika ültetési költsége a palántával együtt nagyságrendileg az 1,0 millió Ft körül mozog (700 Ft/m.óra bérköltséggel számítva). A művelés során talán a legnagyobb tétel az öntözés és tápanyag-gazdálkodás költsége, amit nem lehet élesen szétválasztani egymástól, mert döntően tápoldatozásként egy menetben történik.

A kápia és pritamin paprika esetében egy hektáron és évente mintegy 3 000-4 000 kg műtrágyát használnak fel, melynek 40–50%-a ammóniumnitrát, 20–30%-a kálium-nitrát, 20–30%-a kalcium-nitrát, kis része keserűsó, és ehhez jön még hozzávetőlegesen 200–300 kg/ha komplex (főleg starter) műtrágya. Természetszerű, hogy jelentős eltérés tapasztalható technológiánként, kalkulációnkban megpróbálunk közepes ráfordítás-értékekkel kalkulálni. Az öntözés költsége maga is széles intervallumban változik a víznyerés és vízellátás módjától, a vízforrás sajátosságaitól, stb. függően. E művelet költsége összességében 750–1 000 ezer Ft/ha érték között mozog. A kápia és pritamin paprika precíz növényvédelmet igényel: évjárattól függően 6–10 permetezésre van szükség. A baktérium és a rovarkártevők elleni védekezés jelenti ennek súlypontját, a hektáronkénti költség 400–600 eFt nagyságrendet tesz ki. E művelettel együtt kerül sor a levéltrágyák kijuttatására is (ezeknél a fajtáknál általában jobban oda kell figyelni a lombtrágyázásra főleg a kalciumhiány miatt), ami 50–100 eFtos tételt jelent hektáronként. Egy hektár paprika egyszeri betakarításához nagyságrendileg 300–500 munkaórára van szükség, ami az első és a második szedésnél inkább 400–500 munkaóra, míg a későbbieknél 300–400 m.óra/ha. Három betakarítással és 40–50 t/ha terméshozammal számolva a szedés munkaráfordítása nagyságrendileg 1 100–1 300 m.óra/ha, vagyis 770–910 ezer Ft/ha, ami kiegészül a termény szállításának költségével, és egyéb kisebb ráfordításokkal. Összefoglaló jelleggel egyéb munkaműveletként illettük az olyan munkákat, mint a karózás-kötözés, a zöldmunkák, a gyomlálás, valamint a szezonvégi munkák (öntözőrendszer felszedése, talajtakaró fólia felszedése, stb.), melyek együttesen kb. 200–300e Ft-ot tesznek ki. Mindezen ráfordítások együtt 4–5 millió Ft/ha termelés költséget eredményeznek, amely mellett sokéves átalagban 40–50 t/ha termés állítható elő. Így a termelés önköltsége 85–117 Ft/kg érték között mozoghat, középértékben 100 Ft/kg-os nagyságrendet képvisel (1. táblázat).

A kápia és pritamin paprikától tövenként 1,0–1,5 kg termés várható el, ami nagyságrendileg megfelel 40–60 t/ha terméshozamnak. A legjobb fajták nagyon jó évjáratokban tövenként akár 2,0 kg hozamra is képesek (70–80 t/ha). Az időjárási hatásokkal is számolva – ami az évek többségében inkább a kedvezőtlen irányba hat – sokéves átlagban 45 t/ha terméshozammal kalkuláltunk (2. táblázat). Az értékesítési árak tekintetében nagy a különbség attól függően, hogy hányadik szedésről beszélünk. Fajtától – és évjárattól – függetlenül jellemző, hogy az első szedés ára a legmagasabb, a második ugyanannyi vagy valamivel alacsonyabb, a további szedéseken betakarított paprika ára – és minősége is – lényegesen alacsonyabb. A kápia és a pritamin paprika ára ennek megfelelően nagyjából a 90–160 Ft/kg intervallumban mozog, sokéves és szezon-átlagban 120–135 Ft/kg átlagárral kalkulálunk. Ezáltal a szabadföldi paprikában 4,8–6,5 millió Ft hektáronkénti árbevétel érhető el (a területalapú támogatásokkal azok nem meghatározó nagyságrendje miatt nem számolunk). A korábbiakban bemutatott termelési költségekkel összevetve ez 1,0–1,5 millió Ft/ha adózás előtti nyereséget eredményez, 25–30%-os költségarányos jövedelmezőség mellett. (2. táblázat)

A fenti jövedelem- és jövedelmezőségi viszonyok nagyon kedvezőnek tűnnek, azonban össze kell vetni például a konkurens ágazatként kezelhető szántóföldi növénytermesztéssel. A gabona és olajnövények hektáronként 220–380 ezer Ft termelési költséggel sokéves átlagban 100–150 ezer Ft/ha nyereség elérésére képesek támogatással együtt (ez megfelel 40–50%-os költségarányos jövedelmezőségnek). Ez mindösszesen tized akkora nyereség, mint amire a szabadföldi paprika képes, de ezt hozzávetőlegesen 15-ször kevesebb ráfordítással éri el. A paprikában tehát jóval nagyobb nyereség érhető el területegységre vetítve, de rosszabb költségarányos jövedelmezőség mellett (utóbbit áldozzuk fel kicsit az előbbi javára). Vagyis itt a befektetett tőke egy egységére vetített haszon lesz kevesebb vagy megfordítva: ugyanannyi nyereséghez több tőke kell. Kalkulálnunk kell még azzal is, hogy a szabadföldi paprika – illetve általában zöldség – esetében egyrészt a jóval nagyobb tőkebefektetés, másrészt a nagyobb időjárási kitettség miatt magasabb a termelési kockázat is, továbbá a rossz munkaerőhelyzet miatt jelentős hátrány a kb. 100- 150-szer nagyobb munkaerő-igénye is. Így arra a következtetésre juthatunk, hogy ahhoz, hogy a paprika megőrizze – a tőkéért, a termőföldért és a munkaerőért folytatott versenyben – az üzemen belüli versenyképességét, az 1,0–1,5 millió Ft/ha nyereségre, illetve 25–30%-os költségarányos jövedelmezőségre szüksége van!

A versenyképes termelés legfőbb feltétele – a termelés hatékonysága

Alapvetően versenyképesnek tekinthető az, amire megvan a fizetőképes vevői igény, amit a piacra tudunk juttatni és aminek a termelés hatékony, gazdaságos. A piaci igény egy európai méretű piacon alapvetően nem korlátos, mert a piac 100–200-szor akkora, mint amennyit mi előállítani vagyunk képesek. A piaci igények tehát tőlünk függetlenül rendelkezésre állnak. A korlátos ennél fogva az lehet, ami tőlünk függ. Tudnunk kell ugyanis piacra juttatni a termékünket, ami alapvetően a versenyképes méretű árualapok rendelkezésre állásának kérdése, ez pedig döntően a szervezettségtől és a posztharveszt infrastruktúrától függ. Ezen feltételeket vagy a feldolgozóipar vagy egy TÉSZ integrációja teremtheti meg a termelő felé. Ettől kezdve kulcstényező a termelés hatékonysága. A termelés hatékonysága, illetve a hatékonyságnövelés szempontjából a legfőbb kérdés az, hogy miben rejlenek az önköltségcsökkentés és a profitnövelés, végeredményben a hatékonyságnövelés tartalékai. Önköltséget csökkenteni és profitot növelni a költség oldalról érdemben nem tudunk, mert alacsony ráfordítások mellett az tud alacsony önköltségen termelni, akinek rendkívül kedvezőek a klimatikus adottságai vagy nagyon olcsó a munkaerő. Hazánkban az önköltség-csökkentés ezen feltételei sok versenytárshoz képest alapvetően nem állnak fent. A költség oldali hatékonyságjavítás azért sem kivitelezhető, mert a befektetett és a forgótőke, valamint a munkaerő és a szaktudás, vagyis a ráfordítások visszafogása a hozam és a minőség oldalán bevételkiesés formájában sokszorosan visszaüt, így végeredményben a hatékonyságot jelentősen rontja. Az értékesítési árakra és az európai piaci viszonyok alakulására érdemi ráhatásunk szintén nincs, a termelő vállalkozások kompetitív piacon árelfogadó magatartást tanúsítanak. Az árral együtt a külföldi konkurencia is olyan makrokörnyezeti tényező, amin nem tudunk változtatni, legfeljebb csak alkalmazkodni hozzá.

A realizált terméshozamokat nagy mértékben befolyásoló klimatikus és időjárási tényezőkön szintén nem változtathatunk, legfeljebb – korlátokkal – védekezni tudunk ellene. Mindezek miatt számunkra a hatékonyságnövelés egyetlen érdemi tartaléka egyértelműen csak a magas fajlagos hozamok elérésében rejlik – magas szintű termésbiztonság és a piac által megkívánt minőség egyidejű teljesítése mellett. Hosszú távon kiegyenlített magas hozamokat és jó termékminőséget minden ágazatban csak tőkeigényes intenzív művelési rendszerrel, termelési módokkal és termesztőberendezésekkel, korszerű nagy hozamú fajtákkal, magas ráfordításokkal (forgótőke, munkaerő), professzionálisan kivitelezett termesztéstechnológiával és a mindezeket egységbe foglaló magas szintű szaktudással lehet elérni, az időjárási káresemények elleni védelmi technológiák egyidejű megléte mellett. A gazdaságosság javításában a ráfordítások, termelési költségek csökkentése, vagyis az extenzív gazdálkodás téves irány! A hazai zöldség-gyümölcs ágazat – fajonként eltérő mértékben ugyan, de – komoly lemaradásban van (20–50%) a termelés hatékonysága tekintetében a versenytársakhoz képest. Nehéz fontossági sorrendet felállítani a termelési színvonalat jelentősen 1. táblázat A szabadföldi paprika termesztés (kápia, pritamin) korlátozó tényezők terén, de kb. egyenlő arányban felelnek az elmaradásért a tőkehiány (korszerűtlen termelési módok és művelési rendszerek, extenzív termelés) a szaktudás és a képzett munkaerő hiánya (elavult, extenzív fajt és termesztés-technológia, sok technológiai hiba), valamint az időjárási káresemények, amelyek elleni védekezés szintén elsősorban tőke kérdése. Profi gazdaságainkra jellemző, hogy ott alapvetően csak az időjárási tényezők korlátozhatják a magas fajlagos hozamok elérését, de lehetőleg ezek ellen is rendelkezésre állnak a védelmi technológiák.

A fejlődést befolyásoló egyéb makrokörnyezeti tényezők

Az e körbe tartozó tényezők olyan elemek, melyek nem vagy csak nagyon korlátosan befolyásolhatók a szektor szereplői által. Az ágazat fejlődését befolyásoló ilyen jellegű tényezők egyrészt azok, amelyek a szántóföldi növénytermesztés versenyképességét fokozzák a kertészettel szemben, vagyis ebbe az irányba terelik a tőkét és a gazdálkodói érdeket:
– Az „alacsony” földárak nem motiválják a nagy fajlagos jövedelem termelésére képes kertészeti kultúrák termelését, mert az „olcsó” termőföldben lekötött alacsony összegű tőke kamatigénye (haszonáldozati költség) megtérül az extenzívebbnek tekinthető szántóföldi kultúrákban is.
– A terület alapon elosztott (SAPS, alaptámogatás) és relatíve magas közvetlen támogatások is az extenzívebb szántóföldi növénytermesztés felé terelik a tőkét. A kertészetnek a fajlagos munkaerő-felhasználás vagy termelési érték alapján elosztott támogatások kedveznének, mert abban mi vagyunk a „jobbak”.
– A 2007-2008. óta relatíve magas gabonaés olajnövény-árak a szántóföldi növénytermesztés üzemen belüli versenyképességét jelentősen fokozzák a termőföldért és tőkéért folytatott versenyben.
– A munkaerő hiánya és rendkívül alacsony minőségi színvonala is hozzájárul, hogy a gazdálkodók többsége a teljesen gépesíthető növénytermesztés irányába fejleszt.

Jelenlegi közvetlen támogatási szint és piaci árak mellett a szántóföldi növénytermesztés is megélhetési lehetőséget biztosít már 50 hektáros üzemmérettől kezdve egy családnak, így nincs meg a gazdálkodói érdek a jóval magasabb tőke- és munkaerő-igényű, nagyobb termelési kockázatú, illetve nagyobb szaktudást és technológiai fegyelmet igénylő kertészeti kultúrák termelése iránt.

Összegzés

Összességében megállapítható, hogy a zöldségtermesztésben csak a magas tőkeés szaktudás-igényű intenzív termelési módok lehetnek versenyképesek, ráadásul munkaerő-igényük a munkavégzés sajátosságaiból fakadóan eredendően nagy. Hazánkban sem kellő mennyiségű munkaerő, sem elegendő tőke (részben a „hibás” támogatási rendszer miatt) nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy az erre igényes kertészeti ágazatok fejlődését segítse, és a szaktudást szolgáltató háttértámogató rendszer (kutatás- fejlesztés, oktatás) is hiányosságokkal küzd. Mindez – továbbá az előzőekben felsorolt makrokörnyezeti tényezők – alapvetően a szántóföldi növénytermesztés felé terelik a gazdálkodói érdeket. Középtávon (4–6 év) a gazdasági környezet tekintetében jelentős javulást nem várunk, így csak azok lehetnek sikeresek és versenyképesek, ahol ezt a feltételrendszert „kicsiben” egy integráció megteremti saját magának. Más esetben, illetve területeken érdemi fejlődés – az elmúlt évtizedes visszaeséshez hasonlóan – nem várható.

Kicska Tibor, PhD hallgató
Dr. Apáti Ferenc, egyetemi docens
Debreceni Egyetem GTK