Magyarországon az uborkatermesztés teljes területe folyamatos csökkenés mellett mára 650–700 ha körül stabilizálódni látszik. A termőterület jelentős mérséklődése mellett a termésmennyiség is kritikus mértékben visszaesett: a Magyarországon termelt uborka (hajtatott és szabadföldi együtt) teljes mennyisége napjainkban alig haladja meg a 33 ezer tonnát (ez mintegy 55%-os csökkenés az EU csatlakozás időszakához viszonyítva). A szántóföldi konzervuborkatermesztés hazai termőterülete az elmúlt években 500–550 ha körül alakult. A jelentős területi csökkenés oka feltehetőleg a relatíve alacsony jövedelmezőség, valamint a – szántóföldi zöldségtermesztési ágazatok között is kiemelkedően – magas kézimunkaigény.

Magyarországon jelenleg az ország keleti részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található az egyetlen jelentős termőtáj, ahol szabadföldön intenzív termesztéstechnológia alkalmazása mellett foglalkoznak a konzervuborka termesztésével. Az ezen a termőtájon mára klasszikusnak tekinthető kordonos termesztéstechnológia a sík művelés továbbgondolása révén jött létre. A sík művelésben alkalmazott bakhátas technológia egészül ki egy kordonrendszerrel, amelyre az uborka szárát futtatják. Az alkalmazott kordonrendszer alapján két technológiai változat, a szimpla és az ikersoros művelés egyaránt megtalálható a térségben (1. kép). Kertészeti szempontból talán előnyösebb a szimpla kordon használata, hiszen az ennek köszönhető „szellősebb” kialakítás révén a növény jobban tudja hasznosítani a napfényt, illetve a növényvédelmi beavatkozások hatásfoka is jobb – így magasabb fajlagos (fm-enkénti) hozamok érhetőek el – azonban a gazdasági tényezők miatt a termelők többsége az ikersoros rendszer mellett dönt. Ikersoros termesztés esetén lényegesen alacsonyabb a fajlagos (fm-enkénti) beruházási költség, illetve jobb a betakarításhoz felhasznált élőmunka hatékonysága.

A szimpla soros termesztésben jellemzően 60 cm szélességű bakhátat használnak, míg az ikersoros termesztéshez 80–100 cm szélességű bakhátat kell készíteni. A bakhát magassága mindkét esetben 20–30 cm. A kialakított bakhátra kerül a csepegtető szalag, amelyen keresztül kivitelezhető a folyamatos öntözés és tápanyag-utánpótlás. A bakhátakat bő vízzel kell beöntözni a palánták kihelyezését megelőzően (a helyrevetés jelentősége csekély, a termelők döntő többsége palántázást alkalmaz). Jellemzően az első öntözésekkel egy menetben történik meg valamilyen talajfertőtlenítő szer kijuttatása elsősorban a fonálférgek elleni védekezés céljából (a termelők egy része por alakú, vagy granulált talajfertőtlenítő szert alkalmaz, ezt a bakhát elkészítése során dolgozzák be a talajba). Kiültetés előtt a talajtakaró fóliát szükséges kilyukasztani a palánták helyén, ezzel egyúttal kijelölve a palánták egymáshoz viszonyított távolságát is. A tőtávolság leginkább az alkalmazott hibridtől (fajtától) függ.

A konzervuborka hibridek között a hajtásrendszer típusa alapján megkülönböztethetünk hagyományos és főszáras hibrideket. A hagyományos habitusú növények megfelelő körülmények között minden levélhónaljnál képesek termő oldalhajtásokat kinevelni, míg a főszáras fajták kevés oldalhajtást hoznak, a termés döntő része közvetlenül a főszár levélhónaljainál képződik. A hagyományos fajták tőtávolsága általában 25 cm, míg a főszáras fajtákat ettől jobban be lehet sűríteni, tőtávolságuk 20 cm-re vagy akár valamivel ez alá is csökkenthető (ezzel természetesen a fajlagos hozam növelése a cél).

Az ültetés időpontja vagy április vége – május eleje, vagy május vége – június eleje. Az ültetés idejét az határozza meg, hogy a termelő használ-e ideiglenes takarást. A korai kiültetés a fagyok miatt még ideiglenes takarás alkalmazásával is kockázatos, fátyolfólia használata nélkül pedig elképzelhetetlen, mert a korai időszakban – még ha nem is fagy meg a növény – megfáznak a palánták és olyan maradandó sérüléseket szenvednek, amelyeket nehezen képesek kiheverni. A koraiság fokozása természetesen kedvezően hat a hozam alakulására, ezért mára a termelők döntő része belátta, hogy ez a termesztéstechnológiai elem kifizetődő, így széles körben alkalmazzák. A kiültetésre szánt palántákat tőzeges tápkockában nevelik 20–25 napos korukig, amikor is a fiatal növényen a két sziklevél mellett elkezd kibújni az első valódi levél. Az uborka ültetését célszerű akkor végezni, amikor az első levél még nem fejlődött ki, mert ha ettől fejlettebb állapotban kerül a talajba, akkor lényegesen romlik a megfoganás aránya, illetve érzékenyebb a palántadőlésre, a fejletlen növény egyik legjelentősebb gombás betegségére. Az ültetést három ember végzi (szimpla soros termesztés esetén kettő) úgy, hogy egy ember a palántákat kiveszi a nevelő tálcából és az ültetés helyére teszi, a másik két ember pedig az ikersor két oldalán haladva elülteti a palántákat. Az ültetés a támrendszer miatt nem gépesíthető. A palántákat általában közvetlenül az ültetés után letakarják fátyolfóliával (2. kép), a fagykár kockázatának csökkentése érdekében.

Ültetés után a fiatal növényeket – természetesen időjárástól függően – 1–3 naponta célszerű megöntözni. Az öntözővízzel együtt kijuttatva már ebben az időszakban megkezdődik a talaj tápanyag-utánpótlása. A kezdeti időszakban (5–8 leveles állapotig) a gyökeresedés elősegítése érdekében általában magas foszfortartalmú, komplex műtrágyákat kell kijuttatni. Az öntözővíz tápanyag koncentrációját célszerű egy ezrelék alatt tartani, a gyökérszőrök leperzselésének elkerülése érdekében. A következő jelentős fenológiai fázis az első virágok megjelenésének időszaka. A növény jellemzően 5–8 leveles fejlettségi állapotban hoz először virágot és általában ekkor „növi ki” az ideiglenes takarást, vagyis ekkor kell az állományról levenni a fátyolfóliát. Ebben az időszakban már csökkenteni kell a műtrágyaadag foszfortartalmát és növelni a nitrogén mennyiségét az intenzív vegetatív fejlődés érdekében. A tápanyag-gazdálkodás ebben az időszakban is jellemzően komplex műtrágyák alkalmazásával történik. Miután az ideiglenes takarás lekerül az állományról elkezdődnek a zöldmunkák. Elsőként a kordonra kell felfuttatni az uborka főszárát, majd az alsó oldalhajtásokat – általában az első 3–5 hajtást – el kell távolítani a növényről. Az oldalhajtások kitörése nagyon fontos feladat, mert egyrészt arra sarkaljuk ezzel a növényt, hogy később a felsőbb szinteken is erős, termőképes hajtásokat képezzen, másrészt, ha szellős a növény talaj feletti része (körülbelül 25–30 cm), akkor kevésbé lesz fogékony a nedves talajtól eredő betegségekre, illetve a kijuttatott permetlé hatékonyabban jut el minden levélhez. A fentieken felül további fontos hozadéka a metszésnek, hogy az átláthatóbb állomány betakarítása a későbbiekben lényegesen gyorsabb lesz, és kevesebb lesz a szedési hibából eredő, lényegesen kisebb értékű nagyméretű uborkák aránya. A konzervuborka termesztése során ez a leginkább munkaintenzív feladat, egy munkaóra alatt a növény fejlettségi szintjétől függően 20–30 folyóméter készíthető el. A zöldmunkák a későbbiekben már nem jelentenek ennyire jelentős ráfordítást, az alsó 3–5 oldalhajtás feletti hajtások végeit már a betakarítással egy menetben távolítják el a szedők, ezzel tovább „segítve” a felsőbb szintek lombosodását. A támrendszer hálójára történő folyamatos futtatás az időjárástól, főként a hőmérséklettől függően 2–5 naponta esedékes.

Fátyolfóliás technológiáknál az első betakarítás általában június közepén esedékes. Az első időszakban, amikor a hőmérséklet még viszonylag alacsony a betakarítás – ugyanazon a szakaszon – három naponta történik, viszont az igazán meleg nyári napokon, (általában június közepétől augusztus végéig) kétnaponta kell szedni a termést a megfelelő méret megtartása érdekében. A konzervuborka méretkategóriái a felvásárló igényeihez igazodnak, de általában 5 méretkategóriát különböztetnek meg (3–6 cm, 5–8 cm, 6–9 cm, 9–12 cm, 12–14 cm). A méretkategóriák elnevezése mára már nem teljesen pontos, hiszen az egyes méretkategóriákat az egy kilogramm termésre eső darabszám alapján határozzák meg. Természetesen a (feldolgozott formában döntően exportpiacokon elhelyezett) kis méretű termés értékesítési ára a legmagasabb, összességében azonban a termelői tapasztalat azt mutatja, hogy a közepes méretek szedése a legjövedelmezőbb. A kétnaponta esedékes betakarítás a munkaszervezésből adódóan általában úgy valósul meg, hogy az egyes napokon a teljes terület felét takarítják be, így a szedők „munkahelye” folyamatosan biztosított. A betakarítás élőmunka-felhasználására jellemző, hogy 100 folyóméter egyszeri betakarítása 3–5 munkaórát vesz igénybe, így szedőnként napi 200–300 folyóméter betakarításával lehet számolni. A leszedhető méretű termés tömege kétnaponta folyóméterenként akár az 1 kg-ot is elérheti, de a teljes termelési időszak átlagában – megfelelő technológiai színvonal esetén – 20–30 dkg/ folyóméter, amivel az elérhető fm-enkénti hozam 10–13 kg körül alakul (szimplasoros technológiában ez az érték 1–3 kg-mal is magasabb lehet fm-enként, bár területegységre vetítve még így is alacsonyabb). A betakarított termés méretkategóriánkénti szortírozása válogatógépekkel történik.

A folyamatos betakarítás időszakában a megfelelő vegetatív és generatív növekedés érdekében meglehetősen sok műtrágya kerül felhasználásra. Az uborka termesztéséhez leginkább nitrogénre és káliumra van szükség, amelyeket az esetek többségében monoműtrágyák formájában juttatnak ki (ammónium-nitrát és kálium-nitrát). A két tápelemen kívül a folyamatos fejlődéshez gyakorlatilag minden mikro-, makro- és mezoelemre szükség van, ezek nagyobb részét tápoldatként juttatják ki a növénynek, de jelentős a lombtrágyaként felhasznált műtrágyák mennyisége is. A folyamatos termésképződés és betakarítás időszakában a tápoldat formájában kijutatott műtrágya koncentrációja nemritkán eléri a 2 ezrelékes értéket. A tenyészidőszak alatt összesen mintegy 120–150 kg N-, 20–30 kg P- és 100- 120 kg K-hatóanyag kerül felhasználásra 1 000 fm-enként.

Itt kell megemlíteni, hogy a konzervuborkának nagyon magas az élőmunkaigénye: 1 000 folyóméterenként 1 000–1 200 munkaóra szükséges, aminek 70–80%-a a betakarításhoz, 15–20%-a zöldmunkákhoz (kb. kétharmada a futtatás és egyharmada a kacsozás), és kb. 5%-a az egyéb munkákhoz kapcsolódik (gyomlálás, száraz levelek eltávolítása, stb).

A termelés során talán a növényvédelem a legnagyobb szaktudást igénylő feladat. Összességében évente 10–15 növényvédelmi permetezésre van szükség, de egyes esetekben nem ritka a 20 kezelés sem. A konzervuborkának számos károkozója van. A termelés során időben először általában a gombás és a baktériumos megbetegedések jelentkeznek (peronoszpóra, baktériumos szögletes levélfoltosság, didimella), amelyek ellen a teljes termelési időszakban folyamatosan védekezni kell. A károkozók közül hármat mindenképpen meg kell említeni, ezek a poloskák, a levéltetvek és a kétfoltos takácsatka. Az első kettő elleni védekezés általában nem jelent problémát, megfelelő technológiával és megfelelő minőségű és mennyiségű növényvédő szer felhasználásával könnyen megvalósítható. Sokkal nehezebb dolga van a termelőknek a kétfoltos takácsatkával szemben. Az atka elleni védekezést sok tényező nehezíti. Alapvető probléma, hogy az aprócska élőlény szabad szemmel alig látható, így általában csak akkor vesszük észre, amikor már a kártétel nyomait látjuk a levélzeten. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a rovar különböző alakjait csak különböző hatóanyagok irtják, így egy atka elleni védekezés gyakran többféle növényvédő szert is kell, hogy tartalmazzon, ráadásul igen szűk az uborkában is engedélyezett atkaölő hatóanyagok köre. Legyengült állományban és az atkák számára kedvező időjárási feltételek mellett a termelői tapasztalatok alapján az látszik, hogy a kártétel mértéke legfeljebb csökkenthető, de nem szüntethető meg. Száraz, meleg nyarakon (ami kedvez az atkaállomány felszaporodásának) a kétfoltos takácsatka elleni védekezés jelentheti a növényvédelmi költségek 20-30%-át.

Összefoglalva a szabadföldi konzervuborka termesztés jellemzője, hogy rengeteg munkát és odafigyelést igénylő kertészeti feladat, de megfelelő szorgalommal és szakértelemmel jelentős sikerek érhetőek el. A gazdaságos termesztéshez – közepes és nagy üzemméretek mellett – átlagos évjáratokban 13–14 kg/fm, sokéves átlagban mintegy 12 kg/fm hozamot kell elérni – optimalizált ráfordításszint mellett. E tekintetben a termesztéstechnológiában a legsarkalatosabb elemek:
– a műtrágyázás a kezdeti és a termő időszakban (a jó eredményre törekvés miatt gyakran „eltúlozzák” a termelők, megperzselik a gyökérzetet, ami később általában helyrehozhatatlan, és a termés jelentős része elvész);
– növényvédelemben az atka elleni védekezés (akár 3–4 kg/fm-rel is csökkenhet a hozam);
– a szedés minősége, vagyis a „főtermék” (uborka 6–9-es méretig) megfelelő betakarítása, mert ha eltolódnak a méretkategóriák az optimálistól, akkor ugyanolyan fajlagos hozam mellett is jelentősen csökken az árbevétel.

A gazdálkodásban a legkritikusabb tényezők az időjárás (leginkább a jégverés) és a munkaerő. A jégverés, melyek ellen védtelenek vagyunk, a növény regenerálódása ellenére is elviheti a hozam 30–50%-át, ami totálisan veszteséges termelést eredményez. A munkaerő hiánya a legnagyobb probléma, miután nem áll szükséges mértékben rendelkezésre.

Kicska Tibor,
uborkatermelő, egyéni vállalkozó