A versenyképes termelés kritériumai a vállalkozások szintjén

A legfőbb kérdés az, hogy mi lehet versenyképes vagy mely tényezők a versenyképesség feltételei. Leegyszerűsítve versenyképes az, amire van fizetőképes fogyasztói/vevői igény (1), amit a piacra tudunk juttatni (2), és aminek a termelése gazdaságos (3). A fogyasztói, vevői igények tekintetében gyakran felmerül a kérdés, hogy mire van, illetve lesz igény, mit kell termelni. Az európai piacon igény van pl. 800 ezer tonna meggyre vagy 2,5 millió tonna szilvára évente, mert ekkora mennyiséget a piac minden évben felvesz. A kérdés ettől kezdve csak az, hogy ezt az igényt ki szállítja be, illetve ebből mennyit tudunk beszállítani mi (a fentiekben minden gyümölcsfajnál arra jutottunk, hogy csekély a piaci jelenlétünk az igényekhez mérten). A másik kérdés, hogy milyen áron van igény erre a mennyiségre, és mi képesek vagyunk-e olyan – akár alacsony – áron kiszolgálni a piacot, mint a versenytársak. Összességében egyetlen termékre se lehet mondani, hogy nincs rá igény, legfeljebb azt, hogy a piaci igényekből szerény mennyiségeket tudunk kielégíteni mi.

A következő fő kérdés a versenyképesség szempontjából, hogy a meglévő igények és versenyképes áraink mellett a termékeinket piacra tudjuk-e juttatni. E tekintetben egyre inkább külön válik a „tömegtermelés” és az egyedi termékek „réspiacai”. A réspiacokon a termék egyediségén van a hangsúly, általában szűk piaci szegmens „egyedi” igényeit elégíti ki, amely hajlandó a relatíve magas árat is megfizetni. A tömegtermékek piacán kerül azonban forgalomba az áru 80–90%-a, és ez nagyobbrészt az áruházláncokhoz kötődik. Itt már első helyen az ár versenyezik egymással. Ezen a piacon, amire szükségképpen nekünk is koncentrálnunk kell, legfőbb versenyképességi kritérium: a nagy, egységes és vevő által megkívánt minőségű árualap, a magas szintű posztharveszt és logisztika, ezek eredőjeként a gyors rendelésteljesítés és a megbízható, tervezhető beszállítói magatartás. Kevés hazai vállalkozás rendelkezik e kritériumokkal, így a piacra jutás tekintetében komoly versenyhátrányokkal küzdünk. A termelés gazdaságosságát a következő tényezők befolyásolják leginkább: befektetett tőke igény (beruházásigény), éves forgótőkeigény, munkaerőigény, terméshozam és -minőség (ezekkel összefüggésben a termésbiztonság), továbbá az értékesítési árak. Ezek határozzák meg a termelés költségeit, bevételét és nyereségét, amelyekből levezethető az összes gazdaságossági mutató. Egy termelő vállalkozásnak érdemi mozgástere ezek közül csak a terméshozamban és minőségben, illetve a termésbiztonságban van. Szinte minden gyümölcsfaj esetében abba az irányba halad a fejlődés, hogy csak az lehet versenyképes, ahol magas hektáronkénti hozamokat és a piac által megkívánt minőséget érnek el, és ezt lehetőleg minden évben.

A termelési költség csak másodlagos tényező. Ez – gyümölcsfajtól függően – félintenzív vagy intenzív művelési rendszerű ültetvényeket és intenzív, magas ráfordításokkal zajló művelést követel meg, lehetőleg a termésbiztonságot szavatoló műszakitechnológiai elemek mellett. A 7. táblázatban foglaltuk össze a csonthéjas gyümölcsfajok azon elvárt terméshozamait, amely mellett a termelés nyereséges, illetve gazdaságos lehet. A jó színvonalú hazai gazdaságok többnyire képesek a gazdaságos szint teljesítésére, de e gazdaságok a termőterület mindössze kb. harmadát, a vállalkozások számának pedig csupán 10–15%-át adják. Tehát ágazati szinten a termelés gazdaságossága vonatkozásában sem állunk igazán jól. Fontos következtetés, hogy nem nagyon létezik „abszolút versenyképes” vagy „abszolút versenyképtelen” gyümölcsfaj. Bármelyik lehet versenyképes, amiben rendelkezünk a piacra jutás korábban részletezett feltételeivel, és amit a gazdaságosságot biztosító terméshozamok elérése mellett tudunk termelni a piaci által megkívánt minőségben. Ugyanakkor bármely gyümölcsfaj lehet versenyképtelen, ha ezektől a kritériumoktól jelentősen elmaradunk. Üzemgazdasági jellemzőik alapján a versenyképes termelhetőség tekintetében gyümölcseink közül éppen a csonthéjasok állnak a legjobban: más gyümölcsfajokhoz viszonyítva relatíve alacsony az ültetvénylétesítés kezdeti tőkeigénye, nem túl magas a termelés éves forgótőke- és munkaerőigénye (főleg a gépi betakarítású ültetvényeknél), és a külföldi konkurencia nyomása sem akkora (mint pl. málna, szeder, fekete ribiszke esetében), amit ne tudnánk kompenzálni. A versenyképesség feltételei tehát a csonthéjasokban megvannak, csak le kell határolnunk a versenyképes művelési rendszereket és fajtákat.

A versenyképes termelés ágazati szintű feltételei

A következőkben nézzük, hogy mire lenne szükség a jövőben a versenyképesség fokozásához, valamint az ágazat növekedéséhez, és hogyan álltunk e tényezők tekintetében a múltban. A legfőbb tényezőket, problémákat a 7. ábrán foglaltuk össze. A múltban a legnagyobb gondot a fejlesztésekhez szükséges tőke hiánya, a termelői szaktudás alacsony szintje (nem minden termelőnél, de a többségüknél igaz a kijelentés), a munkaerő mennyiségi és minőségi hiánya, a felszaporodott időjárási szélsőségek és az ágazat rendkívül alacsony fokú szervezettsége okozta. Amennyiben ezekben a tényezőkben nem érünk el jelentős javulást, akkor várhatóan a 2014–2020-as fejlesztési ciklusban is legfeljebb csak stagnálásra számíthatunk.

Összességében tehát az alábbi főbb intézkedésre lenne szükség a versenyképességünk növeléséhez:
– A hitelezés és a hitelhez jutás könnyítése, adott esetben támogatása.
– Hatékony, gyors ügykezelésű, hosszútávon kiszámítható szabályrendszerű, nem túlbürokratizált és nem túlszankcionált beruházási támogatások.
– A közvetlen támogatások (SAPS, AKG, termeléshez kötött támogatás) kertészeti-szakmai alapokon működő kiosztása a korszerű ültetvényekre koncentrálva, a szakmaiságot nélkülöző és mechanikus kiosztás helyett, amely gyakran csak a korszerűtlen és elhanyagolt ültetvények nem kívánatos életben tartását segíti.
– A foglalkoztatás helyzetének rendezése, ami azért szükséges, mert egyszerűen mennyiségében sem áll rendelkezésre elegendő munkaerő (pl. a betakarítási munkákhoz), minőségi, szakképzett munkaerőről pedig szinte beszélni se lehet.
– A termelői tudásszint jelentős növelése, ami összefügg a kutatás-fejlesztés, oktatás-képzés és a szaktanácsadás jelentős mértékű fejlesztésével.

A „profi” termelőink külföldről „hozzák be” a tudást, mert a továbblépésükhöz szükséges tudás nálunk már elfogyott. Szükség van a piaci információs rendszerek és a termelőt segítő háttértámogató rendszerek (pl. növényvédelmi előrejelző rendszer) kiépítésére. Ennek helyretétele a másik fontos tényező a jövőbeni fejlődésünk szempontjából. – Az időjárás alakulásán változtatni nem tudunk, de fontos a védekezést szolgáló technológiák (fagyvédelem, jégvédelem, öntözés, klímatizálás) kiemelt támogatása. – Minden eszközzel elő kell segíteni a termelők színvonalbeli heterogenitásának csökkentését, valamint a TÉSZ-ek megerősítését, mert kicsi és heterogén minőségű árualapokkal korlátosak a növekedési esélyeink. Ha mindezen tényezőket „rendbe tesszük”, akkor azzal együtt fog járni a termelés jövedelmezőségének javulása, amivel később már meg lesz a saját forrás is a fejlesztésekhez, és kevésbé leszünk támogatásokra vagy más, tőlünk független külső körülményekre utalva. A fenti tényezőket csak a teljesség igénye nélkül, a legfontosabb szempontokat szem előtt tartva mutattuk be. Nagyon fontos, hogy egy ágazat fejlesztése, fejlődése nem csak az ágazatba érkező támogatásoktól függ. Ez fontos tényező, de csak egy a sok közül. Rendszerszerűen minden főbb befolyásoló tényezőben „rendet kell tenni”, különben nem számíthatunk fejlődésre. Majdnem mindegy, mennyi támogatás lesz az ágazatban, ha a fenti tényezőkben nem lépünk jelentősen és rendszerszemlélettel előre, akkor semmilyen támogatással sem fogunk elérni fejlődést, mert a többi alapvető feltétel nem lesz meg hozzá.

 

 

Szerzők:
Dr. Apáti Ferenc,
egyetemi docens
Kurmai Viktória,
Ph.D. hallgató
Debreceni Egyetem
Gazdaságtudományi
Kar