A cseresznyetermesztés világviszonylatban és Európában is egyre nagyobb jelentőséggel bír. A világon összesen 2,4 millió tonna cseresznyét termelnek évente. Ez félmillió tonnával haladja meg a tíz évvel ezelőtti terméseredményeket. A hazai mutatók már nem ennyire pozitívak. Annak ellenére, hogy a régi elhanyagolt cseresznyések folyamatosan leváltásra kerülnek, új korszerű fajtaösszetételű és művelési rendszerű ültetvényekre, az éves termésátlagok megrekedtek az 5–10 ezer tonnás mennyiségen. A hazai és a nemzetközi piacokon pedig folyamatos igény mutatkozik a kézzel szedett, jó minőségű friss fogyasztásra alkalmas cseresznye iránt. A termesztés sikerességét egyértelműen a megfelelő fajta- és termőhely megválasztása határozza meg legnagyobb mértékben. A fajtával kapcsolatosan ma az alapélvárások a méret, koraiság, ropogós húsállomány és repedésmentesség. Méret tekintetében, ha a jól fizető exportpiacokat akarjuk megcélozni, akkor érdemes 28–30 mm átmérőjű gyümölcsöket termelnünk. A gyümölcsméreten lehet valamelyest javítanunk a termesztéstechnológiával, de a fajta mérettulajdonságai – amelyek genetikailag adottak – a meghatározók. Lényeges kérdés, hogy a fajta gyümölcsei ne legyenek hajlamosak az esővíz okozta gyümölcsrepedésre. Korábban általánosan elfogadott vélemény volt hogy a ropogós cseresznyék hajlamosabbak a gyümölcsrepedésre, mint a puhább gyümölcsű társaik. Ma már tudjuk, hogy a két tulajdonság között nem állapíthatunk meg szoros összefüggést. Vizsgálataink azt igazolták, hogy a gyümölcsrepedésre való hajlam okai elsősorban a gyümölcshéj szerkezetében, vízáteresztő képességében keresendők. Ezek a fajta által meghatározott genetikai tulajdonságok. Érdekes azonban azt is megfigyelni, hogy ugyanaz a cseresznyefajta eltérő termőhelyeken különböző gyümölcsrepedési tulajdonságokkal rendelkezik, így ezen tulajdonságok érvényre jutására a termőhely ökológiai adottságai is hatással van. Ezért fontos, hogy az ültetvény telepítése előtt az adott országra vonatkoztatva megbízható információkkal rendelkezzünk a telepíteni kívánt cseresznyefajták repedési hajlamáról. A fajta- és a termőhely megválasztása mellett a termesztéstechnológia keretein belül is aktívan tehetünk a gyümölcsrepedés ellen. A leghatásosabb védekezésnek tekintik a gyümölcsök fizikai elhatárolását az esővíztől, ugyanis a kutatások egyértelműen igazolták, hogy a gyümölcsök héján keresztül ozmózissal felvett vízmennyiség felelős a gyümölcsök felrepedésért. A fizikai elhatárolásra az esővédő fóliatakarást alkalmazzák világszerte a legtöbben.
Ez egy igen költséges megoldás, amikor az ültetvényben a sorok felett az eső megérkezésekor egy fóliatakarót húznak ki. Ez igen komoly, erős, jól megtervezett tartórendszert igényel. Ez általában csak a 15 t/ha feletti termésátlagú intenzív ültetvényekben szokták alkalmazni, ahol ezt a fák magassága (2–3 m) és a beruházás garantált megtérülése megengedi. Hazai viszonyok között ez a beruházás jelenleg 12–15 millió forint hektáronként. Az ilyen esővédő fóliatakarással telepített intenzív cseresznyeültetvények beruházása még a magasabb exportpiaci árak mellett is csak a 11–13. évben térül meg. Hazai piaci árakkal számítva pedig kimondhatjuk, hogy nem fog megtérülni a telepítési beruházásunk az ültetvény teljes élettartama alatt. Így nem meglepő, hogy Magyarországon, még a jól fizető exportpiacokra termelő üzemekben sem terjedt el az ilyen jellegű esővédő fóliatakarás. Ezért sokan inkább az olcsóbb, de alacsonyabb hatásfokkal működő egyéb termesztéstechnológiai megoldások felé veszik az irányt.
Régóta halljuk, hogy a cseresznye esetében az érési időszakban kijuttatott egyenletes öntözés (természetesen nem esőszerű) is véd a gyümölcsrepedés ellen. Ez csak részben igaz, hiszen ilyen esetben a gyökéren keresztül kevesebb vizet vesz fel a növény és juttat el a gyümölcsig. De tudjuk, hogy elsődlegesen a gyümölcsök felületére kerülő, és onnan a héjon keresztül ozmózissal a gyümölcsökbe bejutó víz a meghatározó a gyümölcsrepedésben. Így az egyenletes öntözésnek a védekezésben kisebb a jelentősége. Az öntözéshez képest sokkal jobb hatásfokú, ha a gyümölcsök felületére olyan anyagokat juttatunk, amelyek lecsökkentik az esővíz felületi feszültségét, így a vízcseppek gyorsabban átfutnak a felületen és hamarabb felszárad a felület, melynek eredményeként kevesebb víz kerül felvételre. Ugyancsak elfogadott megoldás a gyümölcsök felületére olyan sóoldatok kijuttatása, amelyek egyrészt az esővízben oldódva megnövelik a felületet beborító folyadékfilm koncentrációját, ezzel lecsökkentve az ozmózissal felvett víz mennyiségét. Másrészt a felületre kijuttatott anyag kedvezően befolyásolja a gyümölcshéj szerkezet kialakulását, szilárdságát és rugalmasságát. A kalciumtartalmú vegyületek közül a kalcium- klorid az, amelyet ilyen céllal a leggyakrabban alkalmaznak, mert olcsó, jól oldódik, a növények számára oldott formában könnyen felvehető és nem marad vissza a felületen a gyümölcsök piaci megjelenését rontó formában. A kalciumtartalmú vegyületeket is több módon juttathatják ki. Az egyszerűbb megoldás a permetezési technológiába beépített kezelésekkel (3–4 alkalommal 1,5% körüli töménységgel), ilyenkor a gyümölcsök héjának a szilárdságát és rugalmasságát fokozzuk, amely jobban ellenáll a felvett víz belülről a gyümölcshéjra gyakorolt nyomásának. Nem szabad túlzásba vinni a kezelések számát, mert a túladagolt kalcium a gyümölcshéj sejtjeit túl rugalmatlanná, rideggé teszik, ezzel pont az ellenkező hatást elérve nagyobb arányú gyümölcsrepedést érünk el. Arról nem is beszélve, hogy az ionantagonizmus révén más tápelemek (kálium, vas stb.) felvehetőségét gátolva azok hiánytüneteit okozhatja. Az itt ismertetett eljárással a gyakorlatban 25–30%-kal lehet a repedt gyümölcsök arányát mérsékelni. Ma már több olyan márkanévvel is ellátott kalciumtartalmú készítmény van piaci forgalomban, amelyekkel a fent vázolt hatást lehet elérni. A kalciumtartalmú szerek alkalmazására látunk olyan hazai példákat, amikor a nagyobb esők előtt 2%-os töménységben kerülnek kijuttatásra. Nyugat-Európában van arra is példa, hogy esőben az ültetvény felett elhelyezett szórófejekkel kalciumoldatot juttatnak ki mindaddig, amíg az eső tart, így csökkentve a külső felületi folyadék és a belső gyümölcslé közötti ozmotikus koncentrációkülönbséget, ezzel csökkentve gyümölcsökbe felvett víz mennyiségét. Ez a költségesebb megoldás hazánkban még nem került alkalmazásra.
Az eső elleni védelem mellett a madárkár ellen is célszerű védenünk a primőr jellegű gyümölcseinket, így a cseresznyét is. Az eső ellen történő védekezéshez hasonlóan itt is különböző eljárások alakultak ki, amelyek költségeiket és hatásfokukat tekintve is eltérnek egymástól. Leghatásosabb, de természetesen legdrágább megoldás a madarakat fizikailag távoltartó madárvédő háló alkalmazása. Az esővédő fóliatakaráshoz hasonlóan a madárvédő háló rendszer is megfelelően tervezett támrendszert igényel, amelyre a hálót terítik. A háló takarásánál fontos, hogy a teljes felületet fedje, és a földig érjen, ott pedig lerögzítésre kerüljön. Így a madarak nem tudnak a háló alá bejutni és károsítani. Az USA-ban alkalmaznak olyan hálós takarást, ahol támrendszer nélkül közvetlenül a növényre terítik a hálót. Ebben az esetben feltétel, hogy a gyümölcsfa hajtásrendszere, kellően szilárd legyen és önmaga megtartsa a háló súlyát és ne sérüljön attól.
A hálótakarás mellett vizuális, akusztikus és kémiai módszerekkel történő riasztási eljárásokat is alkalmaznak. Vizuális riasztáskor a ragadozó madarak szemére emlékeztető színes felfújható labdákat, fényvisszaverő – villódzó tárgyakat, műbaglyokat, műsasokat alkalmaznak. Ezeknek hátránya, hogy a seregélyek rövid idő alatt (1–2 hét elteltével) hozzászoknak a riasztásukra kihelyezett tárgyak jelenlétéhez, és megkezdik a károsítást. A hatásfokuk javítható, ha az ültetvényen belül az egyes vizuális riasztó eszközöket, valamint a helyüket folyamatosan változtatjuk. Hanghatással történő riasztásnál leggyakrabban használt eszköz a „propán-bután ágyú”, amely meghatározott időközönként a gázkeveréket belobbantja, amelyet hangos robbanásszerű hanghatás kísér. Ez valóban jó hatásfokkal riasztja a madarakat. Hátránya, hogy lakott területek közelében korlátozott a felhasználása, mert zavarhatja az ott élőket. Az akusztikai riasztásnak másik formája, amikor hangszórókon keresztül az ültetvényben meghatározott időközönként ragadozó madarak hangját, sem a környezetet sem pedig a gyümölcsöket ne szennyezzék, és ne legyenek toxikus hatásúak.
A jégkár elleni védekezés eszközei, a jégvédő hálók az almatermesztésből jól ismertek. A klímaváltozás kapcsán az időjárási szélsőségek felerősödnek, így egyre nagyobb a jégesők veszélye is. A cseresznye esetében is jól alkalmazzák a jégvédő hálókat, ezzel biztosítva, hogy a friss piacon értékesíthetők legyenek a gyümölcsök. Egy jégvert cseresznye, még ha a sérülések be is száradnak és nem fertőz rajtuk keresztül a monillinia, akkor is csak feldolgozó ipari alapanyagot jelenthetnek. Ha pedig a gombás fertőzések terjedése megindul a gyümölcsök sebein keresztül, a termés nagy része odaveszhet. Természetesen nem csak a gyümölcsöket károsíthatja a jégverés, a lomb és hajtásrendszert, ezen keresztül veszélyeztetve a fa növekedését, kondícióját és egészségi állapotát. A fentiek miatt Olaszországban az intenzív cseresznyésekbe az almához és a körtéhez hasonlóan jégvédő hálókat telepítenek. Természetesen a nagy befektetéssel járó termésbiztonságot elősegítő beruházásokat gazdaságossági szempontból meg kell vizsgálni, hogy milyen hatásfokúak és mikor térülnek meg. Az egyes alternatív védekezési lehetőségek számbavétele és azok értékelése sem elhagyható a döntési folyamatok előtt.
Dr. Simon Gergely
Szent István Egyetem,
Kertészettudományi Kar,
Gyümölcstermő Növények Tanszék